Végy egy nagy üstöt, adj hozzá egy jó adag gitárzörejt, szórd meg némi blastbeattel, gyújts alá néhány fatemplommal, majd még forrás előtt fűszerezd meg ízlés szerint halálhörgéssel, kavard meg, hagyd állni egy kicsit és kész is a feketeleves. Hétfőn jelent meg az 1349 legújabb lemeze.
Kövezzetek meg, de nekem ez az első komolyabb találkozásom ezzel az 1997 óta működő norvég trve black metal zenekarral. A név, a korábbi különböző netes és írott sajtókban látott promó képek és a számok címei alapján nem csalt az előítéletem, valóban megy a reszelés-károgás végig, ahogy ezt el lehet várni. Viszont sajnos semmi extra.
Hogy ne álljak teljesen hülyén neki a dolgoknak, utánanéztem az előző albumoknak. Megtetszett, hogy dark ambient/prog elemeket, lazulós részeket is tartalmaztak a számok. Gondoltam, igazi csemege lesz, szeretem, ha nem csak a káposztadarálás megy. Na, kérem, szépen ilyen finomkodós megmozdulásokról ezek a korongon szó sincs. A Massive Cauldron of Chaos egy igazi, kegyelmet nem ismerő masszív, áthatolhatatlan feketefém tömb.
Nem tudom, mi változtatta meg őket, mi okuk lehetett az előző két lemez egyedi ízét adó elemek kisemmizésére, de ha a régi rajongóknak akarták megmutatni, hogy tudnak még ők igazi dögszagú zenét csinálni, akkor megtették. Ennek köszönhetően az album egy tömény halmaz lett, nagyon kevés a lassulás, leállás; a sikálás viszont annál több. Már a kompromisszummentes, egyszavas címek is szigort sugallnak, ahogy a borító is. A fekete-fehér rajz rendben van, megmutatja, hogy nem kis nyuszikról és páncélos lovagokról lesz szó, plusz pont, hogy nem sötét az egész.
Mit is takar a zord külső? Először is le kell szögezni, hogy a hangzás végig a toppon van, ahogy az előző lemezeken is. Becsülendő, hogy nem ragaszkodnak a pincehangzáshoz. A régi igazi „trve” lemezek hangulatát egyedül az énekre rakott visszhang adja vissza, a többi tényleg kristálytiszta, mindent lehet hallani. Egy rövid sejtelmes kezdés után belecsapnak a Cauldronba. Egy nagyon korrekt, tömény, darálós, igazi black metal szám, hiba nincs. Ezt követi a klipes Slaves. A videón látszik, hogy profi a csapat, de a szokásos feketefém kliséktől nem nagyon rugaszkodnak el. Maga a track kapott gazdagon a már említett visszhangból, ha nem károgás lenne rajta, akár egy Slayer albumon is helyet kaphatna. Teljesen rendben van. Az Excorcism talán picit lassabban folytatja a vérhányást, de menetrend szerint beindul benne a tekerés. Viszont mire unalmas lenne a dara, jön egy leállás, ami legalább egy kis lélegzetvételnyi időt hagy, mielőtt folyatnák a „megszokott” BPM számon. Jókor, jó helyen, de több kellene belőle!
A Postmortem középtempós kezdésére felcsillant a szemem, hátha jön egy kis pihentetés. 40 másodpercig tényleg az volt. Aztán „back to business”. Kár érte, el tudtam volna képzelni egy ilyen számot a lemezen. A Mengele’s meglepetést talán csak a szólójában hoz, egyébként hasonló, mint az eddigiek a szám végi lecsendesedés el lett találva, az ember agya addigra már régen rojtosra pusztul a sok blastbeattől. A Golem a maga másfél percével messze a legrövidebb a lemezen, de a hosszát leszámítva semmi extrát nem hoz sajnos.
Ellentétben a Chaines-szel, ami kicsit majdnem punk, kicsit black. Üdítő színfolt, csak túl hosszú, ahogy majdnem minden szám a lemezen. Végül még a Godslayerrel megmutatják, hogy tudnak ők változatosabbak is lenni, ha akarnak. Az egész szám talán kicsit dallamosabb, könnyebben emészthető, mint a társai. Ideális záró szám, kár, hogy szinte minden emészthetőbb momentumot ebbe sűrítettek bele.
Mit is lehet elmondani a lemezről? Profik a srácok, értik a dolgukat, a színtéren belül színvonal feletti számokat írnak, talán a tempón változtathatnánaknéha. A lemez alapverzióban szűk 40 perce (limitált kiadásban egy Voivod feldolgozás az extra) pont elég az ilyen zúzdából. Nem igazán az én világom, nem leszek a rajongójuk. Egy egész korrekt, viszont kicsit monoton dalcsokrot adtak át nekünk így szeptember végén. Templomégetéshez ideális, de 6 lemez után nem ezt várnám egy mondhatni kultikus zenekartól.
