Bár a Rancid - ahogy számolom - szintén várományosa lehet egy érdemrendnek, ami a maga színpadon eltöltött negyed évszázadának szól, én mégsem tudok itt nosztalgikus sorokkal nyitni velük kapcsolatban, hogy milyen volt a bmx nyergében ülve együtt megélni az arany éveket. Egyrészt, mert mire ők berobbantak a köztudatba, én már görkorcsolyára cseréltem a bmx biciklit. Másrészt pedig akkoriban még tartottam azt az őket kapásból kizáró jó szokásomat, hogy olyan zenét nem hallgatok, aminek az album címe és a borítója nem utal legalább ezer halottra, nem szenved súlyos neurózisban, vagy nem akarja kirúgni a számból a teljes fogsoromat, az élet legnagyobb igazságaival. Így hát nekem kellett ez az elmúlt húsz év ahhoz, hogy letudjak ásni az általam kedvelt műfajok gyökeréig. Kellett, hogy megismerjem és megszeressem akár azt is ahol a punk született, ahonnan a punk jön, ami a punkra hatott. Csakis így jöhetett meg ugyanis, hogy mi az amit a Rancid adni tud. Amit annyira tud, és amitől ez az új Honor Is All We Know című korong is annyira penge.

Mert habár a Rancid lázad, mégis egy igazi hamisítatlan hagyományőrző. Olyan máig is gyarapodó, komoly örökségek lángját szítja, mint a lüktető ska, a pökhendi punk, a bunkócska oi, vagy a békeharcos reggae. De önmagát mindeközben viszont egy percre sem veszi komolyan. Egyszerűen csak csuklóból forrasztja mindezek egyvelegét laza, klasszikus amerikai rock and roll életérzésben össze. A nagy country hősök zenés elbeszéléseinek stílusához hasonlóan tovább mesélve muzsikájában az olyan előadók legendáját, mint a The Clash, Peter Tosh, U.K. Subs, The Specials, Blitz, The Mighty Mighty Bosstones, Circle Jerks, vagy éppen a jó öreg Johnny Cash. Szerintem ennek a sorban nyolcadik nagylemeznek is pont ezért lett Honor Is All We Know a címe. Mert a tiszteletről szól és a tisztelgésről. Meg persze arról, hogy a saját szájízükkel odaköpjék, amit korábban nekik is odaköpködtek.

A helyszín még mindig a napsütötte Kalifornia. A felállás pedig természetesen változatlan. A mikrofonon és a dalszerzői feladatokon is osztozkodó három veterán húrszaggató, Tim Armstrong, Matt Freeman és Lars Frederiksen, kiegészülve az utolsó lemezen debütált Branden Steineckert nevű dobossal. A kiadó a Hellcat Records, a producer pedig ahogy mindig, most is Brett Gurewitz a Bad Religion fáradhatatlan motorja. Miután pedig mindezt megnyugtatólag konstatáltam, el is kezdhetett pörögni a lemez. Ami a lendületes Back Where I Belong című kétperces életigennek startol. Ez pedig - a pengeéles hajólakk tarajhoz hasonlóan - be is lövi a lemez uralkodó hangulatát. Olyan jól hozza a két összeszokott énekes erőteljes vokálokkal megtámogatott témáját, hogy már azt kezdtem hinni, hogy mindjárt bele is futottam a lemez himnuszába. Pedig ez még csak a kezdet. Ugyanis a Raise Your Fist azonnal rá is cáfol erre a sejtésemre. Döngicsélni kezd a basszus, majd koppanni rá a pergő, és a csordával együtt üvöltött refrének között Tim Armstrong bebizonyítja, hogy a műfaj egyik legjobb hangjával énekelhetem közösen én is tovább a nem túl bonyolult szöveget.

A hangzáshoz direkt régi gitárokat használó srácok csak eztán csapnak bele a Collision Course fogós, dallam gazdag témájába. Hihetetlen, hogy itt is azt érzem, akár ez is lehetne az anyag legerősebb szerzeménye. Közben meg nem is tudom eldönteni, hogy Lars vagy Tim hangja a karakteresebb. Egyedül is elvinné a bandát mind a két rockklubok kalóza. Aztán jön az album címadó dala, ami egy igazi bandita punk and roll, és amiben még Matt is durván megkóstolja a mikrofont. Na, itt meg azt nem tudom eldönteni, hogy egy szarul őrzött régi bankot rabolnék ki rá jobban, vagy az autós moziban rúgnám be tőle jókedvemben a saját verdám szélvédőjét. Tulajdonképpen a lemez bő félórája alatt bármely dalnál mondhatnám, de a következő Evil's My Friend azt hiszem tényleg az egyik favoritom. Táncoló gitártémáját billentyűvel színesítik, és ettől képzelt kockás zakóm alatt, a szívem bizony hevesebben Skalapál. Ez a zene faragatlan, de ugyanakkor hatalmas házibuli. Amitől a házibuliban pedig még csillárt szakítanék és szekrényről tévébe ugranék az az Already Dead, illetve a Grave Digger. Az első egy klasszikus Social Distrotion ikernóta Misfits ízű refrénnel, a másik pedig egyszerűen csak egy lerúgott háromakkordos, imádni valóan szarházi száguldás. Ezzel is zárul a hangzásában, hangulatában és lendületében végig egységesen ható album, amin basszus, ha nincs is semmi túl kombinálva, de nincs szar szám.

Habár a fenti videóban egy cirkáló üzemmódban lévő Chevy Nova adja az új Rancid cucchoz a hangulatot, ebben a csapatban az a jó, hogy pont ilyen simán eltudom őket képzelni, ahogy ott szólnak a foci drukkerek kocsmájában,a gördeszka pályákon, az ifjú dokkmunkások szakszervezeti bálján, és a menő nagyvárosi klubokban is. Mondjuk én legszívesebben egy közeljövőbeli koncerten találkoznék velük, ahol olyan alkartetkós csajszik szoknyáját pörgethetném meg, akiknek a fején úgy van elöl összekötve a bandana, mint az én erős kezű és meleg keblű óvodai dadáimon a babos kendő. A koncert után meg szóljon tovább a zenegépből a szintén Rancid magról sarjadó Transplants, a The Old Firm Casuals és az igen aktív Tim Timebomb and the Friends.