1991-et írtunk, amikor kis Hazánkat hivatalosan elhagyta az utolsó szovjet katona, megjelent a Beatrice Utálom az egész XX. századot kiadványa, mindeközben a világ túlsó felén Berkeley-ben összeállt a Rancid. Az alapító tagok a már akkor veteránnak számító gyerekkori barátok, Tim Armstrong és Matt Freeman, akik korábban a Operation Ivy nevű ska punk bandával gyakoroltak jelentős befolyást az ottani színtérre. Megalakulásukat azon mesébe illő ok motiválta, miszerint Armstrong az alkohollal való küzdelmében a zenére fókuszáljon. A projekt abból a szempontból biztosan sikeres, hogy már a kilencedik lemeze jelent meg most a srácoknak Trouble Maker címen.
Bár a Rancid - ahogy számolom - szintén várományosa lehet egy érdemrendnek, ami a maga színpadon eltöltött negyed évszázadának szól, én mégsem tudok itt nosztalgikus sorokkal nyitni velük kapcsolatban, hogy milyen volt a bmx nyergében ülve együtt megélni az arany éveket. Egyrészt, mert mire ők berobbantak a köztudatba, én már görkorcsolyára cseréltem a bmx biciklit. Másrészt pedig akkoriban még tartottam azt az őket kapásból kizáró jó szokásomat, hogy olyan zenét nem hallgatok, aminek az album címe és a borítója nem utal legalább ezer halottra, nem szenved súlyos neurózisban, vagy nem akarja kirúgni a számból a teljes fogsoromat, az élet legnagyobb igazságaival. Így hát nekem kellett ez az elmúlt húsz év ahhoz, hogy letudjak ásni az általam kedvelt műfajok gyökeréig. Kellett, hogy megismerjem és megszeressem akár azt is ahol a punk született, ahonnan a punk jön, ami a punkra hatott. Csakis így jöhetett meg ugyanis, hogy mi az amit a Rancid adni tud. Amit annyira tud, és amitől ez az új Honor Is All We Know című korong is annyira penge.