Az Adrenaline Mob még a post-Portnoyi korszakban is igyekszik a rajongóbarát hozzáállást folytatni, így ahogy az előző lemez után, most is kiadtak egy válogatást az elérhető ritkaságokból, érdekességekből. És ezt illik is úgy kezelni, nem pedig úgy, mint egy következő soralbumot.
A Men of Honor ugyebár az alapító/ötletgazda/bulvárhős Mike Portnoy nélkül készült el, de a supergroup státuszt azért sikerült megtartani, hiszen a Twisted Sisterből ismert A.J. Pero lett a hiperaktív dobnyűvő utódja. A tavaly kiadott album maga annyira nem volt rossz, de talán az első lemez szintjét annyira nem tudta hozni. Ezt mindenki döntse el a saját ízlése szerint, jelen esetben nem a tavalyi korong a téma.
Kezdjük a borítónál. Az egy az egyben a 2014-es lemez frontjára épül, a négy csontpofa pontosan ugyanúgy jelenik meg rajta. Ha ki akarjuk mondani, ha nem, bizony ez egy gyengébb „fotosoppos” munkával lett megoldva, sajnos az eredetiek árnyékolása, színezése így is kitűnik, az élek sem lettek eldolgozva rendesen. Biztos nem akartak sok pénzt kiadni egy új borítóra, de azért ennyire spórolni sem kellett volna. De az alapötlet jónak mondható, így egyértelmű a kapocs a két CD között.
Ahogy a cím is mutatta, a Covertán teljes mértékben az őket motiváló zenekarok dalainak feldolgozásaira mentek rá (nem mindig egyenletes sikerrel), addig itt már kicsit másabb a felállás. Igen, egy poént kétszer ellőni nagyon nincs értelme, ráadásul így még érdekesebb lehet a dolog a rajongók számára is. De akkor mi is van itt ebben a 40 percben?
Az egész Pat Travers Snortin’ Whiskeyjével kezd. Nem forgatták fel fenekestül, de rossznak sem mondható, ahogy általában a többi feldolgozásról is el lehet mondani. A Dearly Departedet mindenki ismeri, ha akarja, itt annyiban másabb csak a történet, hogy a rádiós játszhatóság miatt meg lett vágva jó 50 másodperccel. Irigylem azokat az országokat, ahol (akárhogy nem szeretem, de) van értelme ilyen verziókat készíteni, mert ténylegesen van reális esély arra, hogy valamikor találkozzon ilyen gitárcentrikus dalokkal a hallgató az éterben és nem csak az ezerszer bejáratott (pop) nótákat lehet, kell viszonthallani újra és újra.
A harmadik dal a már sokszor, sokféleképpen átvariált Devil Went Down to Georgia adrenalinizált változata. Korrekt téma, jó szólóval, nem több annál, mint aminek látszani akar. De ha eleve jó az alapanyag, ugye... A Crystal Clear sokat nem változott az albumverzióhoz képest, egyszerűen „mégakusztikusabb” lett, ami szinte már lehetetlen, de mégis megoldották azzal, hogy a basszust is kihúzták az erőlködőből. A lemez számomra legérdekesebb tétele a Black Sabbath medley, amely nemes egyszerűséggel ezt a címet is kapta. Kicsit több mint 8 percben kapjuk az arcunkba Iommy mester riffjeit, amit a Men of Honor albumról „lemaradt” (igazából bónusz trackként kiadott) Gets You Through the Night követ. Kevésbé a dög, inkább a dallamok uralják, valószínűleg a kevésbé súlyos felfogás miatt lett félrerakva. Ezután megint két akusztikus átirat jön az Omertáról, az Angel Sky és az All On The Line. Előbbi talán még jobb is lett így, utóbbi viszont pont a „berobbanós” refrén erejét vesztette el, de ezt a ziccert nem lehetett kihagyniuk. Zárásként kapunk még egy Queen feldolgozást (Tie Your Mother Down), ami szépen levezeti a sodrásával az eddigieket.
Aki szerette az előző lemez utáni Covertát, annak 100%, hogy ez is tetszeni fog, talán a zenekarral való barátkozáshoz is megfelel. Jól felépített érdekességgyűjtemény, így is kell tekinteni rá.
