Az első ránézésre talán nem túl sokatmondó név a legerősebb szélviharok numerikus megjelölését jelenti – és metal viszonylatban hosszú évekre visszamenőleg a legerősebb összeállítású formációt takarja!

Hiába, ha olyan sokat látott arcok állnak össze, mint Jason Bittner (Shadows Fall, ex-Overkill, ex-Flotsam And Jetsam) dobos, Jack Gibson (Exodus, Metal Allegiance) bőgős, Phil Demmel (Kerry King, Metal Allegiance, ex-Machine Head) és Mike Orlando (Sonic Universe, ex-Adrenaline Mob) gitárosok, na meg John Bush (Armored Saint, ex-Anthrax) énekes, akkor az embernek a közhelyessé koptatott “supergroup” megnevezés is eszébe jut.

Demmel nem is mulasztotta el a lehetőséget, hogy elsüssön erről egy poént a megalakulását idén áprilisban bejelentő Category 7 bemutatásakor: “Elég szupernek tartom magunkat. De komolyra fordítva: azt érzem, hogy ez egy zenekar, nem pedig egy mellékprojekt. Sőt, azt is érzem, hogy sikerült úgy megalkotnunk ezt az elképesztő zenei anyagot, hogy nem írtunk ki magunkból mindent. Roppant büszke vagyok arra, ahogyan a lemez összeállt, és azokra is, akik kivették a részüket a folyamatból. És szerintem mindannyian végtelenül pozitívan állunk hozzá, na meg ahhoz, amit az idő előrehaladtával kihozhatunk még belőle.”

Ami azt illeti, nem a levegőbe beszélt. A csapat nevét viselő debütalbum július 26-i megjelenése óta tudvalevő lett, hogy a társaságnak a közeljövőre máris turnétervei vannak, Bittner pedig pont azért hagyta ott Blitzéket, hogy azokra a bandákra összpontosítson, ahol teljes jogú vagy meghatározó tagnak számít…

Nos, ilyen előzmények után az ember nyilván minimum agyrobbantást vár a Category 7-től. A zenei vonal az avatatlanoknak sem adhat okot hosszas találgatásokra: a régisulis power / thrash metalban gyökerező, de már a 2020-as évek hangzásvilágát és szellemét magában hordozó, összetett, ugyanakkor a fogós énekdallamokra kihegyezett zúzdát kell elképzelni. Orlando így nyilatkozik erről: “A masszív verzékről és a masszív nótákról szól itt a történet, miközben rengeteg olyan elem köszön vissza, amelyeket a többi csapatunkban sajátítottunk el… Olykor besúlyosodunk, sőt thrashbe is átmegyünk, de a verzék alatt kinyílunk, aztán bejön a kétlábgépes darálás, és székestől döntjük a földre a hallgatót, persze jó értelemben.”

Nem véletlen, hogy éppen a két gitáros gondolatait idéztem. Ők tudniillik a dalszerzők is egyben. Kollaborációjuk akkor indult, amikor Phil az Overkill amerikai turnéján segített ki két éve, és New Jersey-ben a Jasonnel közös gyakorlás után pár órát Mike-kal is eljátszogatott. Technikás stílusuk eleve új kihívások elé állította Busht, akinek szüksége is volt némi időre, míg a csatlakozás mellett döntött. Viszont onnantól kezdve, hogy célirányosan a hangjára íródtak a témák, neki is gyorsabban ment a ráhangolódás erre a merőben új közegre. Kiszámíthatóságról természetesen szó sincs, itt a sok évtizedes rutin és a kreativitás vezetett eredményre.

A fentiekben használt jelzőkön túl az “intenzív” illik leginkább a lemezre. Ha valamit, hát pihenőt nem igazán enged az ötös. Ezzel együtt kellően ötletgazdag és változatos dalgyűjteményről beszélünk. Tíz szám közel ötvenkét percben, a zárótétel egyenesen egy nyolc percen is túlnyúló, Demmel és Orlando eszelős párbajára épülő instrumentális darab (Etter Stormen, azaz Vihar után – hogy miért a norvég nyelvű cím, arról nincs infóm), a magam részéről mégsem tartom az egészet túl soknak. Nekem itt is Mike jelenléte volt a kritikus pont. Tökéletesen megértem, ha valakinél túllő a célon űrháborút idéző szólóival, ám nótaíróként, illetve hangmérnök-producerként nagyot megy a fickó. Megjegyzem, 2024 az ő éve, merthogy idén látott napvilágot a Corey Gloverrel (Living Colour) közös Sonic Universe projekt – azóta a név Corey Glover’s Universe-re módosult – albuma is.

Az elsőként bemutatott, és a nyitószám szerepét is betöltő In Stitches kitűnő ízelítőt ad abból, mit kínál a Category 7. Anélkül, hogy alaposabban kielemezném, vehemens és arcbamászó thrash, megturbózva John kézenfekvő, de hatásosan felépített témáival. A pár fokkal kimértebb és dallamosabb Exhausted sem lehet már ismeretlen. A java azonban még csak most következik. A Land I Used to Love-ot a bombasztikus refrén emeli az egekig, az Apple of Discordról pedig helyenként a Bush korszakos Anthrax ugrott be, alighanem emiatt is lett az egyik személyes kedvencem. A Waver at the Breaking Point versszakaiban John igencsak kikel magából, az agresszív éneket itt csordavokálokkal is megfejelik barátaink, majd a refrén zseniálisan oldja a feszültséget, és hasonló az alapképlete a Through Pink Eyesnak is. Voltaképp egyedül a Mousetrap nem tudott annyira megfogni, legalábbis az eddigi hallgatások után nem tűnik kiugrónak a többihez képest.

Az egyéni teljesítményekről szólva, az aktuális társadalmi kérdéseket intelligens módon, egy pillanatig sem szájbarágósan vagy okoskodóan feszegető szövegek szintén az énekest dicsérik. Jason Bittner pedig ismét igazolja, hogy továbbra is a metal dobosok legfelső ligájában a helye.

Jelenleg az egyszerre komplex és melodikus kortárs – szándékosan nem a “modern” szót használom, hiszen az félrevezető volna – metalból aligha lehet többet, tartalmasabbat kihozni. Remélem, egyértelműen kiderül, hogy nem a bandatagokkal szembeni elfogultság mondatja ezt velem. Ha netán erre az egyetlen anyagra szól az öt veterán együttműködése, már akkor is megérte. Tényleg jöhet a beígért turné!