GARÁZSADÁS sorozatában Nemesúr olyan régiókba kalauzolja avatott, fekete körmű (festett vagy koszlott) és bőrbe vont kacsójával rockeri figyelmedet, ahová magától az talán sosem tévedne... Meglepő, bizarr, innovatív színterek, műfajok, előadók, rockkultúrák tablójaként alakulnak majd az adásaink - ha mást, ha újat, ha mait akarsz hallani, akár kimondhatatlan messzeségből, akár egy fővárosi pincéből csupán, lesd az adást a garázsból. Recsegni fog, ráz a kép, nem is érted elsőre, aztán rájössz majd lassacskán, hogy mi hiányzott az életedből!
...Simán elképzelhető, hogy épp az, ami e cikkben áll... Persze, persze, ez a Garázsadások egyetemes ígérete is lehetne, DE! Ennek olvasása közben jó eséllyel azon agyalsz, mennyi eséllyel kapsz cukorbajt a megközelítőleg 3 kiló csokitojás elfogyasztásától, vagy érelzáródást a cubákos nyuszisülttől, esetleg olyan illatfelhőt áraszt a fejed, mintha csőtörés lett volna a kölnigyárban, és a te hajaddal mostak volna fel. Na, ÉPP ilyen alkalmakra tartogattuk a 3. rész 5 zenekarát, a countrys kedveskedéstől a miajókurvaéletvoltez?!-ig. Ugyanis - dobpergés, nyusszogás - a következő fura formák és formációk MINDEGYIKÉBEN központi szerepet kap a bogyókaki és nimfománia cuki, szőrös kis totemállata! (NEM, nem Danny De Vito. A nyuszira gondoltunk.) Szóval... Nózi-ficegtetésre és hangerőszabályzók kitekerésére fel, sört és rágórépát behűteni!
A Jackrabbit egy abszolút standard hangzású és felállású régimódi amcsi rockbanda Seattleből. Első ránézésre. Aztán az ember utánuk olvas meg hallgat, és azért kiderülnek turpisságok. 2 dalszerző, dobos-vokálos, a countryt a régimódi rockzenével olyan kiváló szájízzel és arányérzékkel ötvöző, a lerágott dalszöveg-csontokból olyan erőlevest kotyvasztó és azt kellemes karccal és ritmikákkal fűszerező csapatba botlottunk bele, akik zenéjével, ha ember lenne, legszívesebben megosztanál egy maciölelést, egy sült oldalast és 2 óriási pofa sört. Igen, olyan szeretni való és nosztalgikusan vidékies a Jackrabbit. Az még hagyján, hogy ennyi Lynyrd Skynyrd és Clarence Cleerwater áthallástól már-már érezzük a puszta és a napfény szagát, és az is, hogy ismeretlenségük, "hard working local band" voltuk is barátságossá, emberközelivé teszik őket - de ez tipikusan olyan zene, ami simán felcsattanhatna (MIÉRT NEM CSATTAN?!) az Odaát egyik drámai éjszaka-vezetős jelenetében Dean Winchester fekete Impalájában. Tegyük hozzá, hogy nevük, a Jackrabbit ama szófordulatból származik, amiből a magyar "b**nak, mint a nyulak" ("Goin' at it like jackrabbits") megható kifejezés is elszármazott... és ami tök indokolt, lévén a trió két hölgytagja egy párt alkotnak. Sok-sok turné-menti mókát és izzadságszagot képzelünk a háttérbe... Oszt' lám, egy családi barbecue vagy jó kedélyű tojásfúrás (érted, höhö, érted) alá is tökéletes aláfestést biztosítanak. Valószínűleg a legkisebb zenekar ők e cikksorozat történetében (a legkevésbé mérvadó 2-vel ezután jön!), akikre abszolút random leltem rá, de tényleg: ezt nem szeretni csak úgy lehet, ha nem akarod. Arról nem is szólva, hogy a Jackrabbit végre egy olyan mai banda, amire tényleg nyugodtan leülhettek egy meghittet pálinkázni az öregeddel. Katt a képre a lemezért!
~
Mielőtt beleugrunk az igazán borult bandák fészkébe, jöjjön... Áh, kit akarok átnyusszantani. Nobunny kimeríti az "igazán elborult" tárgykörét. A garázsbetyár, kontár-multiinstrumentalista mindenhez egy picit ért, ami kell egy formabontó produkcióhoz: hangszerek, kiállás, idióta hang és kosztüm, feledésbe merült hangzásvilág... Mindegyikhez csak annyira, hogy külön-külön szar legyen, de összességében baromi szórakoztató, mert csávókám úgy vinnyogja végig a garázspánkkság egykori- és mai legjobbjait (The Ramones, Hasil Adkins, King Tuff) és a márcos twee/powerpopot (Raspberries, The Romantics, Ariel Pink) idéző lemezét, mintha a seggére kötöttek volna egy földeletlen theremint, és az folyamat rázná. Mindezt valószínűleg csatak besavazva. Ikonjaihoz, a Crampshez hasonlóan folyton változó, bizarrabbnál bizarrabb tagokból álló kísérői élén Justin Champlin szemétből varrt uniformisokba, nyers húsba és talpig nyusziba öltözve (és abból vetkőzve) nyomat őrült showkat már 2001 óta, 2 kis- és 3 nagylemezen túl (főleg: First Blood, Love Visions, Secret Songs), full analóg, és főleg bakelitre véve. Zenéje groteszksége, hamissága ellenére (vagy épp ezekért) és még élő varázsa nélkül is, gyerekes életörömet áraszt. De tényleg, hát ki a here tudna ellenállni a Húsvéti Nyuszinak, ha egy foszladozó boxeres, plasztik-maszkos, piszkos hülyegyerek lenne? Én nem. Kattints, és kiderül, hogy te se(-e).
~
Na és akkor... "vigyázz, jön a KÁOSZ"! Egész pontosan a káoszmetál. A Dilinger Escape Plan, Perpiphery, egykori My Small Community és hasonlók rajongói kössék be magukat a töltényövvel: a szentpétervári Follow The White Rabbit zenéjében a Csodaországban turnézó Aliz fut össze eltévedt gregorián és ortodox énekkarokkal, egy kis Botch-os zaj- és dühterápiával, barlang- és bong-kürtőzajokkal, bélyegekkel és egy rakat fura fószerrel, akik ezt a zenét bírják. Szinte mintha az iwrestledabearonce-t hallgatnánk, csak ez nem öncélú hipsterkedés és agyament BPM-re baromkodás, hanem egy precízen megkonstruált, igazi utazás-élményt adó, a keleties népmesék, dropok, modulátorok és torokszakító postrock- meg mathcore bulik világát elegyítő, profi produkció. Ha követed ezt a fehér nyuszit, megmutatja Oroszország azon részét, amit nem is hittél, hogy rétezik: a túláradó haragét és misztikumét. Nem sokat kommunikálnak, és nem sokat koncerteznek, de ilyen gyönyörű "mindencore" muzsikot megszülni el is kél az alkotótér... amiből, végigpörgetve az abszolút 5 csillagos Endorphinia albumot, már világos, hogy csak egy Dickensi másik világban lelhető elég nagy.
~
Az illinoisi Suicide Bunnies egy szakadás az idő szövetén: egy darabka túlélt, mába szalasztott 90's évek. Meleg tónusok, keserédes szövegek, és a Mad Season és Blind Melon legjobb pillanatait idéző teljes lemez. Újabb olyan zenekar, akik nem fognak forradalmat csinálni (mondjuk igaz, hogy ilyen arculattal és a Bunny Suicides képregényekkel keverhető névvel ez sejthető is), akiket nem látsz az életben egy zenei blog ajánlójában se, de tán még egy valamire való rendes klipet se hoznak össze... De nem is kell erőlködniük. Nagylányok és öregfiúk itt is, turiruhákban, olcsó gitárokon, a grunge, az indie és a lágy alter határmezsgyéjén, de leginkább pici művészkávézókban - és ez elég is. Nincsenek nagy megfejtések, csak érzelem, pár meglepi ritmusváltás és szépen egymásra rétegzett húrok és énekhangok. Egy nagy bögre kakaó a léleknek minden egyes daluk, tele a kisember bánatával és örömével. 20 éve ők is híresek lettek volna - most meg az ilyen nyomorult, múltba fél szemmel visszameredő zugfirkászokon és teljesen irracionálisan a "simán jó" zenét hallgató hülyéken van a sor, hogy garantáljuk: ezek a nyuszikák nem nyírják ki magukat!
~
Ünnepre tekintettel kaptok +1 bandát. De nem akármilyet... A Fall Of Efrafa legalább ennyi létjogosultsággal szerepelhetne a "minden idők legjobb projektzenekarai" majdani Garázsadás listáján is. E kátránysötét témákat és zenei megoldásokat hasznosító "post-sludge" bagázs Brighton and Hove-ból származik, és csupán 4 évig volt aktív: egész munkásságuk célja egy lemeztrilógia és az ezeket összekötő 2 EP megalkotása volt. Ennek a velszi népzenei elemeket a legsötétebb doommal és post-hardcore-ral ötvöző magnum opusnak a címe The Warren of Snares. Csúcsra járatták underground hírnevüket, teljes értékű, kerek életművet hagytak hátra, és képesek voltak abbahagyni is... A modern társadalom tömegösztöneivel szembeszegülő emberségesség, az emberben élő állat, a belülről rohadó, hatalomra hatalomért l'art pour l'art épülő fasizoid rendszerek elleni lázadás hangja (és siratója) ez a 3 remekmívű, nagy ívű album, amit természet- és animációs-filmes narratív elemek tesznek még kísértetiesebbé... De hogy jön mindez a nyuszikhoz? Hát úgy, hogy a mitológia, amit körbejárnak és kikerekítenek, Richard Adams világsikerű eposza, a Watership Down (az itthon egyetlen dicstelen kiadást és nevetséges fordítást megért "Mandula, a honalapító") világáé: ebben mezei nyulak szöknek meg egy tenyészetből, és próbálnak új otthont, új államot alapítani. A mező a világ, a nyúlfészek a civilizáció allegóriájává válik, amit folytonosan ostromolnak a természet erői, a titáni szörnyetegnek tűnő ragadozók, majd egy másik nyúl-fészekalj, Efrafa, amit egy pszichopata nyúlvezér tart véres mancsában titkosrendőrsége, az Owlsa segítségével. A könyv, a megrázó animációs film és a zenekar teljes munkássága a maga véres naturalisztikusságában mutatja be az ösztönök uralmát, a hullagyalázásig is elmenő hatalmi harcokat, az árulás és a párzás dicstelen aktusait - az antropomorfizált nyulak életének egyetlen magasabb jelentését Tolkieni összetettségű mitológiájuk adja a maga Akhilleusz-szerű hőseivel és regéivel, és saját titkos ősnyelvük, amit a többi állat nem ért (innen a fura nevek). Ez a hátborzongató keret tökéletes teret adott a brit bandának, hogy természetvédő, vegán, a-fa, ateista nézeteiknek és globális kétségbeesésüknek irodalmi igényű hangokat adjanak - és ideológiai üzenetüket nem is túl propagandisztikusan felvezetve. A Fall of Efrafa jött, látott, győzött, és tudták, mikor kell letenni a lantot: tagjaik a Momentum, Carnist, és biza, a Lightbearer zenekarokban alkotnak tovább. Művük a koncepcionális építkezés és szubvert mítoszteremtés mellett a crust és a post-hardcore műfajokban is alapmű... És ez a válogatás se lehetne teljes hősi lelkű, ugyanakkor teketória nélkül kúró és gyilkoló nyuszikák felemlegetése nélkül. Hiszen végső soron A NYUSZIK MI VAGYUNK!
~
...Éééés ennyi fért az ünnepi különkiadásba. Ne felejtsük, hogy a húsvét termékenységi ünnep - hagyjuk békén a nyulakat, inkább fessünk vagy festessük be tojásainkat, tömítsük el csokival az emésztőjáratainkat, és igyekezzük elfelejteni az Árkádos nyúlketrceken a tapsifülesekre nyáladzva gyönyörködés közepette, hogy végső soron a mi kis szőrös-szaros létünknek is egyedül az ilyen futó örömök (dalok, dugás, nasik, pottyantás) adnak értelmet. Meg ha cukik vagyunk. Na, 2 hét múlva folytköv, addig is megyek, felitatom a könnyeim egy kis főtt sonkával.
~
by Nemesúr(/Nemes Márk)
