Lehet, hogy nagyra becsült olvasóink unják már egy "vén róka" állandó jellegű múltba révedéseit, de talán akad egy-két arc, akit érdekel néhány mondat a romantikus ködbe vesző nyolcvanas-kilencvenes évekről. Az akkor még Metal Hammer Hungaricaként működő legnagyobb és egyetlen rock havilap DEMOnstráció rovatát böngészve rá-rá böktünk egy-egy zenekarnévre, egyébként semmi tudatosság nem volt ebben, előfordult, amikor épp a lehúzó kritika váltotta ki e reakciót, s már küldtük is a kazit a cikk végén megadott címre. Postafordultával jött a kétkazettás magnó (de nagy szám volt ez akkoriban!) által telezenélt szalag. Egész jó csapatok működtek szerte e hazában, csak kár, hogy két tojás hozzájuk képest a változatosság szimbólumaként díszeleghetett volna. Doboz hangzás (akár próbateremben, akár primitív stúdióban lett rögzítve az anyag), mutáló énekhang jellemezte a demókat.
Hiába a 2015-ös kiadási évszám, ezek az emlékek rohantak le a legújabb Enforcer dal-nyáj hallatán. Hisz épp úgy "bégetnek" ezek a nóták, mintha egy nyolcvanas évek eleji Stormwitch bakelitet hallanánk. Azonban a példának előcitált true metal ikon ezen lemezei ma is működnek. Egyrészt, mert tudjuk, mikorra datálódnak, s ezzel nem tudunk mit kezdeni. Másfelől a Viharboszorkány oly sikolyokat-kacajokat bocsátott a sztratoszférába, hogy máig ott keringenek, így azok a nóták örökérvényűek.
Én érteni vélem, mit akarnak ezek a svédek. Kiszolgálni minket, akik a műfaj emlőin nevelkedtünk. Lelkünk mélyére elásott, fém ízű emlékeket ébresztenek, ez összejönni összejön, de bejönni már nem jön be. Mert közben örök gyereknek néznek minket.
Egy adott műfaj iránti hűség csodaszép dolog. Azonban csak úgy tudjuk megadni a heavy metalnak, vagy bárminek a neki járó tiszteletet, ha követjük fejlődését, változásait. Nem ám szándékoltan roncsoljuk a hangzást, hogy retrónak tűnjön.
A riffekkel - bár sok közülük első hallásra jól ismertnek tűnt... - valahogy sikerült összebarátkoznom. Olof Wikstrand kiskamaszos hangját is talán megszoknám - ha volna miért. Ha lenne a From Beyondon egyetlen jó ívű, bombarefrén. Nem véletlen, hogy a Hungry They Will Come vált csakhamar a kedvencemmé, ami a lemez egyetlen instrumentális tétele. Na jó, de csak mert jó napom van, vegyük még a One with Firet, és a zárókő sorsát betöltő Mask of Red Deathet. Edgar Allen Poe író, látom lelki szemeimmel, ahogy büszkén kihúzva magát ücsörög egy felhő szélén, hogy ennyi hm bandát megihlet azonos című novellája. Hirtelen a Stormwitch ugrik még be, ha már szóba került, és mondjuk a Crimson Glory, hogy agyamat tovább ne erőltessem.
Nos, visszatérve a kezdőgondolathoz, ez a From Beyond semmivel sem sikerült jobban, mint a Demonstráció újság-rovat azóta már a zenének hátat fordított hőseinek munkái. Én az első Enforcer lemezt, az Into the Nightot annak idején meghallgattam, az elég is volt, de a rockstation kedvéért még egy próbát tettem. Megtörtént, ennyi.
