Mi az, ami a Kylesat kiemelkedővé teszi? Lehetne mondani azt, hogy nem sok olyan zenekar van, ahol két dobos egyszerre pakolja az ütemeket, vagy, hogy Laura Pleasants révén egy hölgy az egyik énekes-gitáros, ami szintén nem túl megszokott a sludge-kosz rockból eredő bandáknál. Persze mindez nem sokat jelentene, ha zeneileg nem lenne egy olyan markáns öndefiníciójuk, mint amilyennel rendelkeznek. Az Exhausting Fire még inkább megerősít abban az érzésben, hogy sokkal szegényebbek lennénk, ha nem lenne Kylesa.
Egy tizenöt éve működő formációtól persze elvárható, hogy meglegyen a saját arcéle. Amellett, hogy azért minden lemezük kicsit másabb megközelítésű, mégis megvan az a dühös, érzelemmel teli, és közben enervált, depresszív atmoszféra, amire náluk jobban kevesen tapintanak rá ilyen jó érzékkel. A banda leginkább a 2010-es Spiral Shadow óta ért be igazán, és hagyta háttérben az addig inkább acsarkodó hangnemet. Laura Pleasants is egyre nagyobb szerepet vállalt a frontasszonykodásban, ami egy nagyon különleges összhatást eredményezett.
A közös pontok mellett azért az idei Exhausting Fire annyiban eltér az utolsó két lemeztől, hogy sokkal inkább egyben van, mint album. A legutóbbi Ultraviolet például nagyon tágan értelmezte a zenei kereteit. Most is ki-kicsaponganak, viszont egy olyan kompakt, egybefüggő élményt nyújt, ami nem feltétlenül volt a Kylesa erőssége korábban.
Maga a tudat, hogy a Kylesa ritkán hibázik olyan nagyot, segítette is a könnyebb befogadást. Vannak olyan dalok, amelyek már az első hallgatás után megimádtam. Ilyen például a már korábban ízelítőnek bemutatott Lost And Confused, de a nyitó Crusher is hozta a tökéletes Kylesa esszenciát a legjobb formájában, akárcsak az Inward Debate, vagy a Shaping The Southern Sky. De iszonyatosan hatásos a Night Drive elcsúszott, lebegős megszólalása, vagy a Growing Roots vegyes vágottja, ami egyszerre emlékeztet a Queens Of The Stone Age szebb napjaira, a Spiral Shadow korabeli legelkapottabb harmóniákra, és a Pixies féle visszafojtott keserédességre.
Az Exhausting Fire egyes részei tehát működnek, de egyben hallva még nagyobb a hatásfoka. Még úgy is, hogy mondjuk a záró számnak felcsendül a Black Sabbath Paranoid-ja is. Igaz ez eddig a legfílingesebb feldolgozása, de a tudat, hogy boldog-boldogtalan játszotta már ezt a számot, kicsit méltatlanná válik egy ilyen precízen összetett lemez befejezéséhez.
Jó lett az Exhausting Fire, és biztos vagyunk páran, akiknek úgy kellett egy ilyen hangulatos album, mint egy falat kenyér. Igazi ősz köszöntő anyag, ami éppen annyira húz le, mint amennyire felemel, kellően kényeztet és kellően idegenít el. Minden Kylesa értéket magába foglal, és az egyik legjobb összetételben tálalja. Az egyik legegyedibb lemez erre az évre. (5/5)
