Most, hogy hivatalosan is beköszöntött az ősz, eljött az ideje, hogy előkerüljenek a borongósabb hangulatú zenék is. Na, nem kell rögtön beverni a depit, hiszen ennek az évszaknak is megvan a szépsége, egyszerűen csak meg kell keresni a megfelelő aláfestést és élvezni a sárguló leveleket. Az Antimatter új lemeze pedig ideális választás ehhez.
Az 1997-ben, Angliában alapított, már jó ideje Mick Moss által alkotott egyszemélyes formációnak ez a hatodik sorlemeze. Megbízható minőségben, de az utóbbi időben megritkult gyakorisággal szállítja az éppen aktuális adag melankolikus rockot, melyek közül mindegyik albumot élvezet hallgatni. Jó érzékkel választotta a kiadó a kora őszi megjelenést, hiszen akárhogyan is nézzük, a nyári tűző napsütésben kevésbé lenne hatásos ez a dalcsokor. Egyértelműen a hűvösebb, szürke időjárás ennek a közege.
Aki ismeri az Antimattert, az tudja, hogy nem a hagyományos bánatmetalra kell itt gondolni. Kiváló kompozíciós érzékkel elosztva szerepelnek a lemezen az akusztikus, a rockos, illetve színező jelleggel az elektronikusabb, esetleg vonós részek. Nem a virtuozitás a terepe és a szerepe a Judas Tablenek, ahogy az elődjeinek sem volt az. Minden a hangulatnak van alárendelve. Csak fel a fülest és irány a séta, élvezzük a lehulló leveleket a hűvös őszi szellőben.
Ha valaki viszont nem ismerné az Antimatter zenéjét, viszont szereti a Katatonia akusztikus albumát és el tudja képzelni azt néhol torzított gitárokkal is, akkor helyben van, nem kell tovább keresgélnie. Nem nehéz az arra nyitottabb zenehallgatónak arra eszmélni, hogy már sokadszorra indul el a lemez mindenféle extra szándék nélkül. Ha egyszer már valaki ráhangolódott Mick Moss érzelemvilágára, nem könnyű menekülni előle. Én csak a 2007-es Leaving Eden óta figyelem a zenekar történéseit kisebb-nagyobb lelkesedéssel (ahogy írtam is, szezonális jelleggel tudom csak hallgatni az ilyen zenéket), de azóta még egyszer sem csalódtam.
A Judas Table dalai nem rövidek, ahogy a korábbi lemezeken sem voltak. A 10 dal majd’ egy órát tesz ki, ami először talán soknak tűnhet. De ezen nem érdemes agyalni, csak be kell rakni a CD-t és élvezni. A Black Eyed Man hangulatós szólójával kezdve, a már említett elektronikus alapokra épített Killersen, a minimalista gitárokkal és szintiszőnyeggel aláfestett Comradesen a hosszú, a csúcspontban döngölős riffeket is tartalmazó Stillborn Empireson és a könnyed, hegedűvel is díszített Little Piggyn túl nehéz elhinni, hogy már a CD felét magunk mögött is hagytuk, olyan szinten sodor végig magával a dalfolyam.
Aztán a Hole a nevéhez illően megint (amennyiben egy ilyen lemeznél ez releváns) a szellősebb vizekre kalauzolja a hallgatót. A Can Of Worms meg egyszerűen csak: szép! Ahogy folyamatosan építkezik, az szinte megunhatatlan. Az Integrity relatív feszes verzéje utáni refrén az erős mezőny ellenére is a lemez egyik legjobbja. Furcsa módon az első (és egyben egyetlen) kevésbé erős dal az album címadója, a Judas Table. Ez sem egy hallgathatatlan töltelék, mert megvan a maga szépsége, egyszerűen csak kevésbé talált be nálam. A Goodbye pedig nem más, mint egy akusztikus búcsú, ideális lezárása a CD-nek.
Az ősz vitathatatlanul itt van a nyakunkban, ez a zene pedig segít ráhangolódni a hirtelen jött váltásra. Aki kedveli a lassabb, melankolikusabb rockzenét, már csaphat is le a Judas Table-re, csalódás kizárva. (4,5/5)
