Budapest autentikus koncerthelyek szempontjából jól teljesít. Showbarlang, A38...de ne is folytassuk a felsorolást. A Club 202-t is szentélyként tartom számon. Legutóbb itt volt részem egy kis Strato-élményben. Vagy ekkor, vagy talán a Hammerfall itteni fellépésén mégis megfogalmazódott bennem: monumentalista bandáknak jó nagy színpad való. A Strarovarius a Barba Negra színpadát is simán be tudja majd lakni, gondoltam, és ezek után már csak azt számolgattam: hányat kell még aludni a Nagy Estéig?

Megint más kérdés, hogy a "kalóz klub" is hozzávetőleg ezer főt képes vendégül látni. Ennyien kíváncsiak Magyarországon egy patinás bandára, illetve előtte a legújabb kori rock sztár prototípusának, bizonyos Ch. Bowes úrnak zenekarára. (Mindegy.)

Én sem vagyok már a régi, önfeledt metalista, ennek jeleként egy szülői értekezlet elhúzódása miatt csúsztam le az estnyitó Divine Ascension műsorának első feléről.

Pedig kicsit jobban bejött így "face to face", mint előzetes nyomozásom alapján a youtube-ról. Ott valahogy az volt a hasfájásom zenéjükkel kapcsolatban, amit pont saját írásaimról szoktak mondani nekem: túl körülményes, nehezen bontakozik ki a lényeg belőle. Nos, ez a nem is tudom milyen nemzetiségű csapat hozta a papírformát azáltal, hogy elevenen sokkal meggyőzőbbek voltak, mint konzerv állapotban, de rácáfolt arra azáltal, hogy gyönyörűen, több mint cd minőségben szóltak. Ez, ugye, beizzító zenekarok esetében merőben szokatlan történés. Ha kötözködhetek, én egyedül a másodénekes szerepét felvállaló basszusgitáros fickó énekmikrofonjára nyomtam volna még egy kis kakaót.

Az elsődleges dalnok pedig az est egyetlen hölgy résztvevője volt, aki - mintegy tartalommal töltve meg a "metal opera" szlenget - kicsit jó húsban lévőnek bizonyult. Ettől ektekintve (vagy éppen ezért?) férfitársaim sem panaszkodhattak a zenei világon túli, hab a tortán jellegű élmények végett.

A fekete, függönyszerű ruházat a metal goth ágát vetítette előtérbe, de a muzsika kicsit frissebbnek, pattogósabbnak tűnt. Zenehallgatás közben azon tűnődtem: mennyi jó, sokra hivatott zenekart hord Földünk a hátán, és milyen keveset, akikért igazán meg lehet őrülni.

Az átszerelési idő alatt a cikk elején említett Christopher Bowes tűnt fel - ezúttal "roadként". Hiába, ez nem Alestorm koncert, itt maga cipelte a zongorát be saját magának. A nézőtér felé eső része üdvrivalgásban tört ki - egy visszaintegetés pont belefért volna. (Mindegy ez is.)

Miközben Christopher hajóját a "sörvihar" sebesen repíti (az Alestorm nevű bandában az énekmikrofon előtt áll), a folk metal híveinek megbotránkoztatása után úgy döntött, a heroikus euro power metalra is rávág egyet egy "dicsőséges kalapáccsal". Gloryhammer - így hívják a csapatot, ahol a billentyűs hangszerek jutottak neki, melyeket varázslónak öltözve kezel. Akinek ez kevés, a csapat tagja még egy gyíkra (hüllő) hajazó énekes, egy csuhás dobos, a két gitáros pedig valami kobold-féle (majd a rajongók pontosítanak). Az én kedvencem az a kis szkafanderes űrlény volt, aki ugyan nem játszott hangszeren, de a második dal alatt, hosszas hajlongás közepette Ő nyújtotta át a dicsőséges gumikalapácsot az énekesnek.

A zene jellege persze egyenes arányban állt a külső megjelenéssel. Aligha a The Wall-t vitték ilyen módon színre (igaz, kalapáccsal mondjuk jól szét lehetett volna ütni a Falat), hanem egy általuk kreált űroperát. Sokan vitatják, van-e létjogosultsága az ilyenfajta megnyilvánulásoknak, hiszen a heavy metal elvileg a gondolkodó emberek zenei műfaja, melynek élvezete egyfajta katarzis-élménnyel jár együtt. Való igaz, a fent leírt jelenetek nem igazán inspirálóak e szempontból. Viszont - szörnyű nagy közhellyel élve - a Gloryhammer görbe tükröt tart a műfaj többi képviselője elé. Ha magyar irodalmi példát kéne hoznom, talán éppen Karinthytól az "Így írtok ti" jutna eszembe.

Hogy egy másik jeles magyart említsek: engem a sokak által megélt "Lagzi Lajcsi életérzés" is csupán ha egyszer kapott el "Dicskalapácsék" programjának időtartama alatt. Igaz, Christopher úrfi szinte több időt töltött hangszere alatt kábeleket piszkálva, mint "odafent". Utóbbikor is sokszor a színpadon szaladgált fel s alá, feltartott kézzel varázslatot hintve a gyanútlan nézőseregre. Akkor még nem tudtuk, hogy ennek van egy kis ára...

Hosszú, zenés-fényes intro után felcsendült a friss ropogós Stratovarius lemez első, (majdnem) címadó dalának - My Eternal Dream - kezdő hangsora. Rögvest kiderült: népünk szorgosan hallgatja az új albumot, legalábbis ezt a klipes nótát biztosan. Timo Kotipeltoék (énekes) nem sokat kockáztattak ezután - és a továbbiakban sem - így rögtön másodiknak jött az Eagleheart. Nekem személy szerint nem tartozik a nagy favoritjaim közé, de a többség másképp áll a dologhoz, ez most is látszott-hallatszott.

Az "egy sima, egy fordított" jegyében érkezett megint egy új dal, az In My Line of Work. Egyébként a friss cd-ről öt számot vezettek elő, köztük volt nem kis meglepetésre a 'kilométeres" Lost Saga. Mondhatnánk, nem kifejezett koncertnóta, de a "gépről" jövő intro ill outro alatt legalább ki lehetett menni pisilni (mármint a zenekar tagjainak).

Vélhetőleg a dalok közé ékelt egyszemélyes szólók is hasonló célokat szolgálnak. Más értelmük talán nincs is - a közönség nagyobbik része nem tudja, akarja értékelni, a szakmának mégis túl "hatásvadászok" e produkciók.
Lauri Porra basszusszólóját azonban egyhamar nem felejtjük el! Egy kis impro után egyszercsak eljátszotta - a magyar himnuszt! Fantasztikus figyelmesség!

Folytatódtak a Porra percek, mivel az ő szerzeménye érkezett meg az új albumról, melynek címe: Lost Without a Trace. Szvsz az Eternal legsikerültebb nótája ez a félballada! Ha már az új korszak dalai kerülnek szóba: nem mondhatni, hogy a finnek valósággal ránk omlasztották azokat! A Stratovarius védjegyének számító Timo Tolkki gitáros távozása óta négy egészen korrekt lemezt tett le az asztalra a csaknem eltemetett banda. Ehhez képest a bemutatásra szánt lemez öt dala ugyan korrektnek mondható, de a többi háromból mindössze egy szerzemény, a Nemesis-es Unbreakable képviseltette magát. (Az is ráadás előtti utolsóként.)

A setlist többi hányadát régi sulis dalok tették ki: SOS, Against the Wind, Black Diamond, Phoenix. Igaz, sok idő nem jutott volna az új zöngeményekre, ugyanis a csapat egy óra hat perc után levonult. Ekkor döbbentem rá: valójában kettős koncerten vagyok; a Gloryhammer sem kapott sokkal kevesebb időt. A Strato végülis egy tizenöt lemezes banda, mely munkásság esszenciájához is legalább egy két órás bulira volna szükség.

De ez is mindegy, mert a Foreverrel induló, majd Shine in the Darkba torkolló ráadás begyógyította a "sebeket". A legvége - na mi volt? - hát csak nem az elnyűhetetlen Hunting High and Low, persze "Running Free"-s közönségénekeltetéssel.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK ITT.