Január óta nem jártunk a koncert helyszínén, azóta épült-szépült az új Barba Negra. Kulturáltabb lett, kezdi elveszíteni sátor jellegét. Még a ruhatárnál, illetve az (eddiginél több) italos pultnál sem voltak vészesek a sorok, pedig cirka nyolcvan százalékos házat jegyezhettünk fel.

Ennek a nyolcvan százaléknak jelentős része megjelent már az Induction színpadra lépésének idején, mi több, mint aktív, érdeklődő résztvevő. Örültem, hogy ennyi hasonló gondolkodású emberrel vetett egy terembe a sors, mert vannak, akik még dicsekszenek is vele, hogy az előbandákat bizony kihagyják. Azon túl, hogy „ők is emberek”, meg hogy „benne van ez is a jegyárban”, néha kincsekre lehet lelni közöttük. És különben is: hogy szülessenek újabb Stratovariusok (Sonata Arcticák), ha nem támogatjuk őket?

Most az Induction esetében ez a „veszély” nem fenyegetett, de jó volt látni, ahogy az énekes úgy odatette magát, ahogy majd az őket követő banda dalnoka. Hol a közönséget elválasztó korláton tűnt fel, hol rejtélyes módon „eltűnt”, és oldalról újra bejött, de leginkább a fotós lánynak pózolt, hogy „spontán” koncertképek kerüljenek ki a webre.

Készülni belőlük nem tudtam, mivel újságíró társam hirtelen lebetegedése (ezúton is jobbulást a kollégának!) miatt léptem előre egyszerű koncertlátogatóból tudósítóvá. (Nem hinném, hogy zenei bunkóságnak számít az Induction nem ismerése.) Arra emlékszem, hogy elhangzott egy Fallen Angel című szerzemény (legalábbis ezt énekelték benne) – bár ez nem túl nagy info, tekintve, hogy minden valamire való banda rendelkezik ilyen című dallal J Volt olyan nóta is, melynek Go to Hell lehetett a címe, de az biztos, hogy ezt „kellett” dalolnunk (ordítanunk) a közönség énekeltető blokkban. Ezt tettük, mi is jók voltunk, a zenekar is (de azért az est házigazdái nem kakilták össze magukat az öltözőben), sőt, a hangosítás is – bár én több kakaót tettem volna az énekre. A dobszóló funkcióját sem értettem, hiszen a harminc perces műsoridőt figyelembe véve csaknem volt szüksége szusszanásra a fiatal zenésztársaknak.

Summa summárum: jó kis előételnek bizonyultak az őket követő nagy falatokhoz. Ennél se több, se kevesebb.

Közben átgondoltam: a „nagy falatokat” külön-külön kétszer is megkóstolhattam, de így egy vacsora keretében még soha. Pedig érett az együttműködés: a „Strato” hajlamos kollaborálni, lásd a Helloweennel közös turnéjukat, a Sonata meg Finnország másik büszkesége. (Ezért engedtem meg magamnak a címben a szóviccet.)

Talán nem meglepő, hogy az utóbbi büszkeség igazi best of programmal lépett a csepeli színpadra, hiszen uszkve négy éve, hogy nem adtak ki hagyományos értelemben vett stúdió albumot. Most a 2016-os Closer to an Animallel indítottak (az introt követően, melybe Tony már beleköszönt), majd ha már állatoknál tartottuk, jött egy fekete bárány (Black Sheep) a zenekar 2001-es, második albumáról. E lemez címével ellentétesen – Silent (csönd) – úgy döntöttek Tony Kakkoék, hogy legelőször is lezúzzák a fejünket. Valami miatt úgy lett szerkesztve a program, hogy fokozatosan szelídült a hangvétel. Harmadikként új dalt emeltek be a műsorba a jövő év elején esedékes albumról. Szegény Diora gondoltam a hallatán, csak ez nem „last”, hanem First in Line volt. Így nem tűnt átütőnek, de hát az előző dalcsokrot sem a legjobb dallal promózták. Meglátjuk, meghalljuk majd.

Legutóbb épphogy a pandémia előtt találkoztam a Sonatával, a Talviyö (winter night) lemez bemutatóján. Szerintem nem volt az rossz anyag, de most teljes mértékben mellőzték, noha ez volt a legutóbbi. Mindegy, túléltük.

Ahogy írtam, egyre „romantikusabbak” lettünk, és a Broken – Have a Right – Paid in Full hármason keresztül eljutottunk az első „igazi” balladáig, a Replicáig. Tök jó, hogy a Sonata Arctica nem rejtegeti az ilyen típusú lírákat sem az albumokon, sem a koncertszínpadon! Nemhogy leültetnék a bulit, nagyban emelik annak hangulatát.

Kis „törés”: szóba került a szintén első lemezes 8th Commandment, hogy azután megint visszatérjünk az angyalibb szférákba a Tallulah című dal (szintén a Silentről) szárnyai által. Végül következett minden Sonata Arctica koncertek csúcspontja a FullMoon. Az első, lírai versszakot mi énekeltük (pár ezren), majd a refrént is levokálozhattuk szokás szerint. A ráadásban kapott helyet a Cage, és egy másik nagy sláger, a Don’t say a Word.

Majdnem tökéletes előadást láthattunk-hallhattunk, tökéletes hangosítással! Nagyjából, mint amire számítottunk, csak hogy Tony újra megnövesztette haját, az volt nekem újdonság. De nem változott semmit lendülete és színpad-szeretete. Minden sort el is pantomimoz. Ez most különösen az I have a Rightban volt feltűnő. Nagy spiler ez a Tony Kakko, én simán el tudnám képzelni Hamlet királyfiként egy színházban.

Egy tízlemezes együttes esetében, melynek tizenkét számra futotta a műsoridőből (mondjuk a dobszólón és a szónoklatokon lehetett volna spórolni egy-két újabb tétel javára), nyilván mindenkinek maradt ki kedvence. Azonban legalább egy ikonikus dal is eszembe jut, a White Pearl, Black Ocean. Igaz, „ő” már legutóbb sem volt.

Fegyelmezetten tartva a kiírt időpontokat, 22:20-kor elkezdett szivárogni a hangfalakból a Stratovarius intrója. Valahogy sosem akart véget érni, de azután üdvrivalgástól kisérve csak felsorakozott a várva várt csapat. Ha már ott voltak, bele is csaptak a legutóbbi, Survive címet hordozó lemez első dalába, ami a névadó is egyben. Ez eddig is hasonlóan történt, ezért világossá vált, hogy kicsit az aktuális albumot is jöttek promótálni.

Előbb azonban csalit vetettek a közönségnek: az Eaglehearttal indították be a bulit, mely a „Strato” három ikonikus slágere közül az egyik. Szépen szétszórták a programban a négy új nótát. Bár jómagam nem vagyok a Survive album nagy híve, a World on Fire és a Frozen in Time nagyot szólt ezen az estén; utóbbit talán be is lehetne emelni a best ofok közé.

Sajnos kedvenc albumomról, a Nemesisről csupán az Unbreakable képviseltette magát, az is a ráadásba száműzve. Gondoltam, talán azért emlékszem szívesen az éppen tíz éves lemezre, mert arról szólt az első „stratós” írásom a rockstationben, de a közönség reakciója jelzésértékű volt erre az egyébként kicsit melankolikus hangvételű szerzeményre.

A vegytiszta melankóliát a visszafogott hangvételű Winter Skies képviselte. Nagyon fontos szám, hiszen annak a (2009-es) Polaris albumnak az ékköve, melyet már a gitáros-dalszerző zseni, Timo Tolkki nélkül készítetettek, a metal-történelem legbotrányosabb válása után, bizonyítva, hogy a többi tagban is rengeteg kreatív energia lakozik.

Én Tolkkival még nem láttam (hallottam) élőben a bandát, csak azt tudom: a Stratovarius név ma egy egységes, felesleges egyéni villongásoktól mentes társulatot takar. A másik Timo, a hajdani lelkes rajongóból énekessé vált Kotipelto visszafogott és szerény ugyanúgy tud lenni, ahogy harsány is; színpadi intelligenciája határtalan! És még a hangjáról nem is írtam…

Már egészen jól tud magyarul J: a régi időket idézve nagyon jól ejti, hogy Petőfi Csarnok. Kedves gesztus volt az is, amint Jens Johansson billentyűst – annak tiltakozása ellenére – pezsgővel köszöntötte születésnapja alkalmából (természetesen a mi segítségünkkel).

Visszatérve a dallistára: egy újabb ikonikus, a Black Diamond zárta a sort, nem kis tombolást kiváltva. Nem véletlen harsogott ezt követően a we want more skandálás! Annak ellenére sem, hogy tudtuk: ez a levonulósdi most is csak színjáték. Már csak azért is, mert nem volt még a zenekar legismertebb szerzeménye, melynek mellőzése esetén forradalom törne ki: Hunting High and Low! Benne a szokásos közönségénekeltetős betéttel, mely emlékeztet a Life after Death Maiden koncertalbum Running Free tételére, de hát melyik metal énekesnek nem Bruce Dickinson a példaképe? Amikor már olyan elszántsággal énekeltük (üvöltöttük) ott pár ezren a refrén első sorát, hogy a tető is beleremegett, befejeztük együtt a nótát Timoval, majd szélnek eresztettek minket.

Mostanában mindig ilyen fajta setlistbe futok bele, ahol a végére tartogatják a legízletesebb falatokat, nyilván, hogy végig ébren tartsák az érdeklődést. Nem tudom, más hogy éli meg, de én jobb szeretem a program csúcspontjaként beillesztett „főfogást”, mely után a nem annyira erős tételek is jobban hatnak, hogy majd a végére a zenekar ügyesen lecsengesse a műsort. Így a népek „ jólakottan” indulhatnának haza, nem felpörgetett állapotban. (Elnézést a sok éttermi hasonlatért.) 

Másfelől a kétszer nyolcvan perc (plusz az azt megelőző fél óra) éppen elég volt. A látványvilág – a minimál háttérvetítést leszámítva – szerény volt, de hát nem Ghost-koncertre jöttünk. Jövő év elejére várható az új Sonata Arctica lemez. A bemutató turné során nyilván útba ejtik Budapestet, hiszen ez a két csapat szinte hazajár (avagy a hivatalos elméletet alapul véve „rokonlátogatóba”) hozzánk.

Fotók: Barba Negra Facebook. További képeket IDE KATTINTVA találtok.