Hogyan lehet egy hétfőt izgalmassá tenni? Íme a recept, elsőként a hozzávalók:
- Egy maximalista zenész, aki nem mellesleg jó 30 éve a világ egyik legjobb gitárosa
- Három turnézenész, akik nem mellesleg kiváló hangszeres tudással rendelkeznek és még lelkesek is
- Jól begyakorolt, szinte japán precizitással előadott nóták
- Egy régi, nagy slágerekkel megpakolt, közel 100 perces setlist
- Olyan tökéletes hangosítás, amihez képest a CD minőség egy Sokol rádió
- Új lemez, melyből bőven elég kis adagokban ízesíteni
- Csipetnyi show
Elkészítés:
Célszerű hasonló stílusban játszó előzenekarokat hozni, akiket sajnos néha a cikkírók sem tudnak megtekinteni egyéb, munkahelyi elfoglaltságaik miatt. De mikor felcsendül a Scorpionstól a Rock You Like a Hurricane intro (remélhetőleg ezt egy New Orleans-i állomáson másra cserélik), azért sikerül a megérkezés és a pillanatok alatti átszellemülés angol tanárból metalheaddé. Majd erős indítás a King of the Kill-lel, melynek refrénjénél már semmi tanári modorosság nem tapasztalható, viszont az emberfia állát valahogy helyben kell tartani, mert olyat dörren a cucc, annyira tisztán és szépen szól, hogy ilyet ritkán hallani errefelé, még vérprofi, külföldi bandák hangversenyein is. A többi pedig adja magát: lelkes, a ritkán látogatott magyar közönséggel közvetlenül kommunikáló zenészek; egy igazi, magával ragadó frontember; profin, de messze nem lélektelenül prezentált, szinte hibátlan előadás elejétől a végéig. Távozáskor pedig halláskárosodás még nyomokban sem lelhető, mert ezt hívják minőségi hangosításnak.
Ahogy tavaly is az A38-on futottam az év bulijába az Airbourne segítségével, úgy idén szintén a hajó lehet vendéglátója e megtisztelő címnek (szoros versenyben van a Fezenes Judas Priest koncerttel, nehéz az egyszemélyes zsűri dolga, eddig még nem mert döntést hozni). Amint arra számítani lehetett a korábbi, Europe in the blood turnéállomások setlistjei alapján, a berobbanó nyitódal után Waters mester három nótával le is tudta a felemásra sikerült új lemezt, szerintem pl. a Snap című dal nem működött valami jól élőben, mert alatta a közönség lelkesedése eléggé alábbhagyott. Érezhette ezt maga Jeff is, mert nyugtatta a nézőket, hogy nemsokára következnek a „golden oldie”-k, de előtte még lement a kötelező Suicide Society, mely az új korong címadó dala, és az élőben viszont már jobban teljesítő Creepin’ Again, bár ez volt az egyetlen nóta, ahol némi pontatlanságot éreztem a zenekari összhangban. Egy kicsit ugrottunk csak vissza az időben az ezt követő No Way Outtal, ám utána jött az, amiért a jó háromnegyed nézőteret betöltő sokaság tiszteletét tette: a régi, nagy Annihilator slágerek. Először a világot gyújtottuk fel, ami után hol másutt is köszöntött volna minket a Megsemmisítő csapat, mint a Halálunkban. A halál után pedig a Soha földjére kerültünk, hogy ott különböző Trükköket és Csapdákat kerülgessünk. Ezeken túljutva elöntött némi rövid boldogság (Bliss), hogy egy felülmúlhatatlan (Second To None) este részesei legyünk.
Aki itt már elkezdett fáradni, azt egy kis démoni felfrissítés várta, miután kaptunk egy olyan dobszólót, hogy a koncert elején leesett és azóta is támasztott állkapcsot ismét helyére kellett billenteni. Hihetetlen, hogy Mike Harshaw, egy fiatal és (még) nem olyan nagynevű dobos milyen pontossággal és tempóval ütött végig a koncert során. A Mester igen kiválóan válogatta össze a „turnézó szörnyetegeit” (így hívja őket a zenekar Facebook oldalán), akik közül a dobszerkó mellett a brit zászlót elhelyező dobos kiemelkedett és a buli végén még dobverőosztásra és pacsizgatásra is futotta energiájából. Egyébként ő számít veteránnak a bandában, mert már 2012 óta tagja.
Azért a figyelem leginkább mégiscsak a gitár fenomén frontemberre, az énekesi poszton is remeklő Jeff Watersre összpontosult. Egyik kedvenc megjegyzésem volt tőle, mikor kijelentette, hogy szerinte még csak 28 évesnek néz ki. És tényleg! Bár jövőre tölti be a félszázat, azt a húszast nyugodtan letagadhatja. Egyszerűen árad belőle az energia, a karizma, a zene és hangszerének szeretete, a maximalizmus és a pontosságra való törekvés. Ezzel a „Mohawk” típusú frizurával ráadásul még a gyerekek és nedvesedő tini lányok kedvenc pankrátorára, John Cenára is hasonlít némileg.
A koncert vége felé kicsit elmentünk buli irányba, ami egyáltalán nem baj egy esős, őszi hétfő estén: volt némi agytáncoltatás, egy gyerekdalból lett jópofa Chicken and Corn, ami azóta sem megy ki a fejemből és anno már a lemezen hallgatva is jót nevettem rajta, majd egy kis egyveleg a Kraf Dinner/21/Reduced To Ash klasszikusokból. Szerintem senki nem bánta volna a közönségben, ha ezek a nóták rendesen végigmennek, mert így csak némi ízelítőt kaptunk belőlük, de elégedetlenek a menüvel, no meg a felszolgálással így sem lehettünk. Majd következett a zárás, az Annihilator történetének első, lemezen kiadott (ha a lemez intróját, a Crystal Annt nem vesszük ide) és mindmáig legnépszerűbb nótája, az Alice In Hell. Érdekes felkonffal vezette be Jeff: kijelentette, hogy hallgatni és játszani is utálja ezt a nótát, de a közönség annyira szereti, hogy ezt látván ő is rájön, ez egy szerethető darab. Nem biztos, hogy jó dolog saját nótáról ilyet mondani, mert mit mondjon pl. Lemmy az Ace of Spadesre, de Lemmy bölcs ember, inkább nem mond semmit és a húrok közé csap, amíg teheti. Végül ezt tették Jeffék is, majd ráadásként és az este zárásaként egy jól felgyorsított és remekül szóló Human Insecticide-dal vettek búcsút kis hazánktól. A magam részéről mihamarabb visszavárom őket, mert maradt itt még legalább 100 percnyi el nem játszott nóta, amit szívesen meghallgatnék tőlük – pontosan ilyen bitang jó hangzással.
BESZÁMOLÓ: MOLNÁR JÁNOS
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK ITT.
