Erő, energia és szépség

Crippled Black Phoenix, Today Is The Day, The Devil’s Trade @ Budapest, Dürer Kert, Room 041, 2015.12.06.

2015. december 15. - magnetic star

0crippledblackphoenix2015_03.jpg

„A vidám zene szar” – állapította meg Makó Dávid a The Devil’s Trade utolsó száma előtt, egyfajta reakcióként arra, hogy a felajánlott lehetőségek közül a közönség a komorabb hangulatú dal mellett döntött. Nyilván jó adag irónia rejlett ebben a kiszólásban, ugyanakkor az este valóban a súlyos és gondolatébresztő muzsika jegyében telt.

Tradicionális amerikai folkot, magyar népdalfeldolgozást és saját szerzeményt egyaránt hallhattunk Makó úr – a The Devil’s Trade egy személyben őt takarja – előadásában, hol akusztikus gitár, hol meg bendzsó kíséretében. (A jövőre esedékes következő kiadványról is sorra került néhány nóta.) Ezek mindegyikét áthatotta a mély, személyes mondanivaló, a rengeteg fájdalmas élettapasztalat. Az átkötő szövegekből viszont nem csöpögött keserűség, olykor egyenesen a színfalak mögötti zenészéletből vett mulatságos sztorikat idézgetett fel az énekes.

0the_devilstrade2015_02.jpg

A noise / avantgárd úttörő Today Is The Day az előző esti budapesti fellépés után kifejezetten a főzenekar iránti végtelen tiszteletből duplázott. A figyelem középpontjában természetesen Steve Austin állt, aki magából kikelve, fájdalomtól eltorzult arccal üvöltötte az arcunkba gyűlölettel és frusztrációval teli szövegeit. Trevor Thomas bőgős derekasan tolta a mélyeket a disszonáns gitártémák alá, Douglas Andrae dobos játéka azonban rengeteget rontott az összhatáson. Szilajul és zabolátlanul ütött, azt meg kell hagyni – ide ilyen stílus illik, ez nem vita tárgya –, de annyira szétesően és csapongóan, hogy az méltatlan ehhez a nagy múltú formációhoz. Kínos volt nézni és hallgatni, főleg annak tudatában, hogy megfordult itt anno egy Brann Dailor vagy egy Derek Roddy

0todayistheday2015_07.jpg

Amikor egy bulit azzal vezetnek fel a szervezők, hogy évek múltán is ugyanolyan meghatározó élményként fogjuk emlegetni, mint a High On Fire és a Mastodon (ha már az előbb Dailor került szóba!) 2003-as közös gödöllői fellépését, arra az ember már felkapja a fejét. Arra meg pláne, ha a Justin Greaves köré szerveződött Crippled Black Phoenix zenekart a „21. századi Pink Floyd” titulussal illetik. Az ilyesmi azért elég magas elvárásokat támaszt a bandával és a koncerttel szemben. Nos, az első néhány szám után az ember máris megérti a hangzatos állítások miértjét, onnantól kezdve pedig egyszerűen csak hagyja, hogy a nagybetűs ZENE beszippantsa, és olyan emlékekkel gazdagítsa, amelyeket hosszú időre – talán ez sem túlzás: egy egész életre!.. – elraktározhat magában.

A stílust nem egyszerű körülírni, vagy beskatulyázni; alapvetően a Pink Floyd hangzás-és dallamvilága ötvöződik a mai metallal, a crust punk felvarrókkal teledíszített mellényben kiálló Justin és Jonas Stålhammar mellett a fő énekes, Daniel Änghede is gitározik és Daisy Chapman billentyűs-énekesen kívül is van még egy szintis a csapatban, Mark Furnevall, aki okosan, mértéktartóan és épp ezért igen hatásosan adagolja az extra effekteket. (Nem utolsósorban a pár hónapja megnyitott 041-es koncerttermet is itt lehetett „vizsgáztatni”, mivel különösen gazdagon, rétegesen hangszerelt zenét kellett megszólaltatni.) Ben Wilsker dobos egyszerre erőteljes és intelligens játékát szintén ki kell emelni. A klasszis hangszeres teljesítményekhez pedig érzelmekkel teli, lélekig hatoló dalok társultak. Ha valaki csak kicsit is kevésbé ötletesen nyúl az efféle témákhoz, abból rögtön olyasmi sül ki, amit mi poszt-rocknak minősítünk és elintézünk egy kézlegyintéssel. Márpedig Justinéktól mi sem áll távolabb, mint a jellegtelenség, a középszerűség!

0crippledblackphoenix2015_08.jpg

Mindez együtt olyan légkört teremtett, hogy a hozzávetőlegesen száz nézőnek egy emberként esett le az álla, még a fotósok is megfeledkeztek olykor a kattintgatásról… Persze a lelkes reakciók sem maradtak el, a végén azok is hangosan énekelték a Burt Reynolds kórusát, akik akkor és ott hallották először a dalt. A banda meg gondolt egyet és megtoldotta a nótát a főtéma punkosan felgyorsított verziójával. Itt már Justin is a közönség soraiban pengetett! Frenetikus volt!

Ám addig is zajlottak az események, hiszen néhány dal erejéig a volt énekesnő, a törékeny alkatú Belinda Kordic is színre lépett a merch pult mögül (!), később pedig a többnyire féloldalt fordulva játszó Niall Hone basszer vonult le a pódiumról egy időre és adta át a hangszerét Danielnek.

0crippledblackphoenix2015_01.jpg

Ilyen hangulatban nem csoda, ha pillanatként szállt el a két órás műsoridő, amely eredetileg nyolcvan percre volt kalibrálva és a csapat kérésére bővült ki. Ha hihetünk a nem publikus történésekről szóló beszámolóknak (márpedig jelen esetben végképp nincs okunk kételkedni), muzsikus és szervező egyaránt már-már könnyekig meghatódott az itt átéltektől…

Egy hét elteltével máris sokat hivatkozott, legendás buli; kíváncsian várom, hányan fényezik majd magukat azzal néhány év múlva, hogy ők is ott voltak aznap a Dürerben, a „Főnix éjszakáján”, a valóban jelenlévőkön kívül… Jó eséllyel az „év koncertje” cím várományosa, és biztosan nem csak nálam!

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr138172588

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Azt az elkényeztetett hokiszurkoló mindenségit! 2015.12.16. 11:22:55

szavaidra csak bologatni tudok, szamomra is az ev koncertje volt!
long live independence!!!!
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum