Megsiratni egy olyan embert, aki nem csupán egy másik generáció/ország/kontinens, de gyakorlatilag egy itthon sokszor elképzelhetetlen művészi hozzálllás képviselője is egyben? Lemmy Kilmister halála óta baromi egyszerű. A gender háborúk, a karakter nélküli lájkvadászok, vagy a vadul törtető középszerűség idején csak távoli emléknek tűnnek a hozzá hasonló ikonok, akiket legalább három generáció követel magának a kulturális játszótéren, hogy végül egy hajnali órában örökre elengedje a látható világból.

Léteznek azok a legendák, akik távozásukkal szinte minket is kiszakítanak ebből a túl jól sikerült illúzióból. Lemmy Kilmister is csatlakozott ehhez a masszív körhöz, a kollektív tudatunkba égetett munkásságát szemlélve pedig már most magányosabbnak és hitványabbnak tűnik minden, mint ezelőtt.

Lemmy 1945-ben született. Az évszám csak azért fontos, mert egy zivataros korszak lepusztult angliai városkájába dobta a nagy író, ahol általában két végzet közül választhattak a szereplők: legális éhenpusztulás, névtelen munka és ellopott idő, vagy a nagy büdös semmi. Mindkét esetben járt az olcsó sör. És ezen az a tény sem változtatott, hogya kis Lemmy hathónapos volt, amikor továbbálltak a tipikus munkásvárosból. Igaz, csak a közelbe a költöztek, szóval a fentebb vázolt felálláson ez nem sokat változtatott. Aki Kelet-Magyarországon megtesz 100 kilométert, érzi a "közös nevezőt". 

Három hónapos korában elváltak a szülei. Lemmy viszont nem erre húzott fel egy komplett életművet, merch pulttal, önsegítő könyvekkel, cigányamulettekkel, na meg a műkörmös kollázsokra pingált vastagbetűs idézetekkel. Inkább minden figyelmével a világi örömök felé fordult:

”A test melegét és a közelségét szerettem; tapintani, érezni, megtapasztalni, adni-kapni, kölcsönösen meg-megfogni egymást meg ilyenek, tudod!” – írja Lemmy a Fehércsíkláz névre keresztelt önéletrajzában, amely igazi alapmű. Főleg akkor, amikor két szék közül a padlóra esel, vagy x diplomával munkanélküli maradsz Kelet-Európában.  Akkor is hasznos lehet, ha éppen keresztre feszítenek az úgynevezett társadalmi elvárások.

Kissé furcsa lehet, hogy él bennünk a kép erről az „anyabaszó” attitűddel botorkáló fura emberről, aki háborús relikviákat gyűjtött és a fizikai tűrőképességeit túllépve tolt minden folyékony és szilárd tudatmódosítót – a heroint kivéve, aminek ősi ellensége volt – és a személyes visszaemlékezéseiben olyan bandákat, zenészeket nevez meg művészi katalizátorként, mint a The Beatles vagy Buddy Holly. Megmosolyogtató és csodálatra méltó ez az őszinteség, és a gondolkodás nélküli beismerés, ami gyakorlatilag meghatározta az egész pályafutását.

Szakmai mérföldkövek: The Rockin Vickers, Sam Gopal, Opal Butterfly, Hawkwind és Motörhead – az, hogy a Jimi Hendrix Experience roadja volt már csak egy bónusznak tűnő apróság... Persze Lemmy azért is buzgó renitens, mert nagyjából 30 éves volt, mire a széleskörű népszerűség utólérte, szóval nem mindig kell izgulni, ha 20 évesen, 2+1 szám után nem téged istenít egy állázadó műértő.

A Hawkwind tagjaként kellett gitárról basszusgitárra váltania. Lemmy ebből is jól jött ki, és az eltérő tapasztalataival egy kis Kilmister bájt kölcsönzött a hangszer életébe, amely végigkísérte a rock and roll rögös útján. A Hawkwind-ben még nem bontakozott ki szövegírói és páratlan frontemberi karizmája, bár a visszaemlékezéseit lapozgatva nem ő volt a legközelebb a zenhez az „űrrock” csapat hétköznapjaiban.

1975-ben szépen ki is hajították a bandából, a hivatalos indoklás szerint azért, mert lekapcsolták egy kis anyaggal a határon – de ekkorra már ő volt a zenekar ügyeletes Simicskája, szóval jól jött egy nyomós érv, amivel elküldhették. Érdekesség, hogy az utolsó dal, amit a csapatnak adott, Motörhead címmel, végül a saját nimbuszát hozta el.

„Tulajdonképpen Los Angelesben írtam az utolsó dalomat a Hawkwindnek. A Motorhead volt az. A Hyatt-ben szálltunk meg a Sunset Boulevardon, a hotel, amit a Led Zeppellin tett híressé a meséivel arról, hogy lezúzták.”

Persze Lemmy kurvára tudta, hogy mennyi szarral tömte magát. Nem lehetett semmi az a pillanat, amikor a masszív anyagozással töltött évek után először vettek tőle vért, vagy komplett hónapokat és turnékat tolt végig a szerek dimenziójában: 

"Folyamatosan nyomtuk az LSD-t, egész Amerikán keresztül. Clevelandben háromszor tömött meg bennünket angyalporral három különböző huligán brigád, mielőtt továbbindultunk volna és egyikünk se vette észre. Ebből látszik, hogy mennyi LSD-t toltunk.”

A Motörhead, amely idén volt negyven éves (!), az idén megjelent Bad Magic-el együtt 23 (!) lemezt adott ki. 23 kibaszott lemezt. Nem, nem 4 dalt, amelyről aztán 3 éven át szónokoltak és/vagy elemezték a mélyenszántó, elképesztő mélységeket, meg a saját nagyszerűségüket, hanem csináltak 23 stúdióalbumot. Játszadozhatunk a gondolattal, hogy ezek vajon milyen minőségűek lehettek, de amikor olyan zenekarok jelölik meg a Motörheadet inspiráció forrásként, mint a Metallica, a Foo Fighters,a Megadeth,vagy az a több száz, kevésbé ismert, de talán nem kevésbé fontos death metal/heavy metal banda, akiket elindított ezen az istentelen pályán, akkor ki is hagyhatjuk a felesleges köröket.

"Természetesen, amikor felérsz a csúcsra, semerre sincs út, csak lefelé. De akkor nem tudtuk, hogy a csúcsra értünk. Semmit sem tudtunk.”

Lemmy annyira nem tudta, hogy folytatta a laza, erőlködésmentes mindennapjait. 1990-ben Los Angelesbe, West Hollywoodba költözött, és gyakorlatilag a Sunset Strip mellé fészkelte be magát. Itt találta meg az ő általa csak ’második otthonaként’ emlegetett Rainbow- nevű rock and roll bárt, ahol elég sokan futhattak vele össze piálgatás, és játékgépezés közben (elvileg ez a kedvenc játékgépe ott volt vele az utolsó pillanatokban is).

On Parole, Motörhead, Overkill, Bomber, Ace of Spades és a többi album…Turnék, sztorik, kaszinókban asztalok alatti, nyilvános szopatások és mérhetetlen szeretetek… Szinte végtelen hosszúságú az a lista, amely - a nőügyein kívül -  az együttműködéseit, közös turnéit örökíti meg más világsztárokkal és egyéb, kevésbé ismert bandákkal. Ozzy Osbourne, Alice Cooper, Girlschool – csakhogy emlegessük a hölgyeket is, miután Lemmy a jelek szerint sajnos nem vágta annyira a női princípiumokat és segített nekik rocksztárosat játszani ;)  – Nolan Sisters, Lita Ford… Vendégszereplések klipekben, dalok, dalszövegek, jammelések…

Személyes kedvencem az az ars poetica, amellyel Mr. Kilmister is szemlélte a nyolcvanas évek és/vagy a heavy metal dokumentálását. Nem tudom, hogy hányan látták a magyar fordításban: A nyugati civilizáció hanyatlása II. rész – A metál évek néven futó borzalmat, amelyben Lemmy is nyilatkozik, de szerencsére neki több esze volt, mint szegény Paul ’ The Starchild’ Stanleynek, aki valami glitter és flitter őrületben lebegve járatta le az egész korszakot. Lemmy fel is tette a kérdést a film után: „Hol vannak most azok az emberek? Az a film valószínűleg segített tönkretenni a karrierjüket” (és ez most valami alig burkolt üzenet volt egy elszánt rajongónak, hogy csináljon a korról egy normális filmet)

Most pedig meghalt. Ma hajnalban erre ébredtem, hogy itt hagyott minket, és mindenféle szégyenérzet nélkül ismerem be, hogy sírtam. Zokogtam egy személyesen nem is ismert bibircsókos, imádnivaló díszfasz miatt, aki most minden platformon ömlik ránk, mert ennyien szerették/szeretik és ennyi embert inspirált. Igen, vannak nagy zenész halálok és tragédiák, de gondolom észrevettétek, hogy Lemmyről mindenféle színű, rangú és karakterű emberek basznak ki egy közös képet, vagy egy tényleg őszintének tűnő egysoros megemlékezést. Csak Michael Monroe hivatalos oldalán kettő repült ki 5 perc alatt, de a Backyard Babiestől kezdve az Anthraxon át a Road-ig mindenki kipakolt valamit. Nem lájkvadászatból, hanem azért, mert ez az ember alapozta meg ezt az egész „iskolát”. Lemmy hamarabb volt Lemmy, mint a rock and roll Lemmy.

Simán lehetett volna címeres seggfej, vagy a sikerétől és népszerűségétől tántorgó „művész”, aki időnként dob nekünk egy csontot az elefántcsonttornyából. De ő szeretett a plebsszel vegyülgetni, mert tényleg csinálta, amit csinált, nem magyarázott, nem vezetett róla blogot, nem osztotta meg nap mint nap, ezer effekttől szétrohasztva a pillanatot, csak zenélt, ment és most meghalt. Ilyen baromi egyszerűen. Egy kihaló faj egyik utolsó képviselőjeként. 

„Meghalt, meghalt! – kezdett sikoltozni. Aztán odahozta Dave-et, és ő is ott állt felettem üvöltve, hogy: - MEGHALT! ... Mindeközben én ott feküdtem és azt gondoltam: Mi a fasz bajuk van ezeknek? Nem veszik észre, hogy elaludni igyekszem?” 

A neved Lemmy. És te vagy a rock and roll. 

 A képeket Réti Zsolt, a RockStation fotósa készítette!