Itália és a muzsika együttes említésekor a hétköznapi - mondhatnánk: normális - embernek pont nem a heavy metal jut eszébe. Viszont szégyen, vagy nem szégyen, de a magunkfajta lény gondolatiságában Verdit, Rossinit előzve a Rhapsody Of Fire együttes ugrik be elsőként. A laikus azt kérdezhetné: hogy jön össze a pacalpörkölt a habostortával, vagyis a heavy metal az olasz zenei hagyományokkal? De mi már tapasztaltuk, hogy a leánykori nevén csak egyszerűen Rhapsody (jogi problémák miatt került mögé az Of Fire kitétel) ügyesen sáfárkodott a olaszhoni klasszikus örökséggel, jófajta speed metallal vegyítve azt. Mivel is indíthatnánk ütősebben az évet, mint - köszönet az AFM Recordsnak - az olaszok friss albumával?

Na jó, a helyzet mégsem ilyen egyszerű. Valamikor 2011 táján törés állt be a zenekar pályasíkján, és a törésvonal másik oldalán ott maradt Luca Turilli gitáros a saját Rhapsody verziójával. Ilyenkor szokták elsütni a "hivatásos vigasztalók" a "nem baj, egy jó banda helyett kapunk kettőt" petárdát. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem az utolsó szép emlékem a taljánokról a '11-es Fezenhez kötődik. A '13-ban megjelent "sima"8 Rhapsody (Of Fire) album, a Dark Wings of Steel engem különösebben nem győzött meg, s nagyon szégyenlem magam, de a pár nappal ezelőtti Luca Turilli fellépésen sem voltam jelen.

Kicsit amolyan Guns 'n' Roses szindrómának sejlett az egész - ott is úgy tűnik/tűnt, hogy a tagok nem képesek, csak együtt korszakot alkotni. De ez már egy másik mese. Rhapsody ügyben viszont reménykedtem, hogy hátha így 2015 és 16 fordulójára összekapják magukat Itália szép fiai, de reményem könnyűnek találtatott.

Még akkor is, ha elmondhatjuk: szép ívű, jól szerkesztett dalok füzére alkotja az Into the Legendet. Ezt mi néhányan tudjuk értékelni, más kérdés, hogy a műfaj szkeptikusai pont az efféle elemeken szeretnek jókat gúnyolódni; van itt latin kórus, mezzoszoprán áriázás, szimfonikus betétek tömkelege, "dickinsonos" férfiének, mindez folk-szószba áztatva. Ja, meg van némi metal is, bár a Turilli-pótló Roberto De Micheli gitárja jobbára csak zümmög.

Ez sem baj, sőt, az említett manírjai Fabio Lione énekesnek sem, főként, mert ezzel együtt élete talán legjobb teljesítményét nyújtja. De sajnos ilyen torokkal sem lehet életet lehelni ezekbe a szerzeményekbe. Szándékosan írtam szerzeményeket, és nem a dal főnév többesszámát használtam. Volt időm jó sokszor átfuttatni hallójárataimon ezt az albumot - hiszen a kiadó jóval megjelenés előtt megküldte nekünk a hanganyagot - de nem túl sok minden maradt meg bennem. Nem csak a lassú felfogásom miatt.

A bárhol, bármikor felidézem kategóriát talán egyedül csak a címadó képviseli. Nem véletlen, hogy erre készült klip, és a hanganyag is ide lett kihegyezve. A nem túl merész, de bármi jöhet még atmoszférát sugalló intro (In Principio) után a második ligás refrénnel bíró Distant Sky következik, majd máris elérkezünk a lemez eme relatív csúcspontjához. Ha ez lenne a leggyengébb szám rajta, esküszöm, egy mondat erejéig sem problémáznék. De nem az, sőt, eröltetettsége és gyors megunhatósága ellenére talán éppen a legjobb.

A kritika ezen bekezdésében dalcímeknek és rövid (de velős) megjegyzéseknek kellene sorakozniuk. Ennek viszont nem látom értelmét. Mindegyik fogás a már fentebb ismertetett recept szerint készült. Időközben elolvastam egy dícsérő kritikát az albumról. Végülis nem nagy ügy - állítólag van olyan, akinek az új Queensryche is tetszik. Úgy látszik, öregszem, és már túl sok jó zenét hallottam (bár abból a túl sok se túl sok), ezért valahogy magasra került az a bizonyos léc. De akkor se hiszem, hogy kétezer-negyvenakárhányban majd azon fogunk nosztalgiázni, hogy hú, amikor megjelent az Into the Legend, az már mekkora időszak volt!

Ez a legendás lemez nem hinném, hogy legendás lemez lesz. Ezt két okból sajnálom. Az egyik, hogy trágya érzés rosszat írni egy olyan albumról, amelyről az érződik: rengeteget dolgoztak vele. A másik - és had legyen ez a bekezdés kivételesen az enyém - hogy utolsó, "hivatalos" rockstation-cikkemben szerettem volna egy emlékezetes albumról, emlékezetesen írni. Mert hát, öt csodás év után, ez is eljött! Sajnos a gyarapodó család gondjait, a civil munkát és az egyéb (általam) irodalmi(nak vélt) próbálkozásokat nem tudom többé összeegyeztetni azzal a naprakészséggel, amit a rockújságírás kíván. A munkatársaknak már megköszöntem a mellettem való kitartást, most ugyanezt Nektek köszönöm, kedves Olvasók!

Végül egy fenyegetés: találkozunk még! Ha újból meghallom a harci kürtöt - azaz adódik egy-egy album vagy koncert, mely engem akar - kész vagyok időnként csatasorba állni! (3/5)