Vannak azok a koncertek, amiket mindig is meg akart nézni az ember, és vannak azok a koncertek, amikről nem gondolta volna, hogy valaha is meg fogja tudni nézni. Főleg nem így! (Fotók: lady-metal.com)

Közel 10 éve zajlott le egy beszélgetés Ádám barátom autójában valahol a gyorsforgalmin:
-Mi ez ami szól?
-Az új Life of Agony!
-Aha, és ki énekel?
-Keith Caputo
-Miért, még él?!
Erre Ádám felnevetett, majd közölte, hogy pont ugyanezt a két kérdést tette fel, amikor meghallotta az új Life of Agony-t. És lássuk be, jogos volt az észrevétel.

A River Runs Red debüt őskedvencem a zenekartól, meghatározó zenei élmény a mai napig, viszont az Ugly-t már nagyon nem kedveltem, a Soul Searching Sun-t pedig meg sem hallgattam, és a ’90-es évek végén lezártnak is tekintettem a banda történetét számomra. Egyben elkönyveltem, hogy miután sohasem láttam őket, már nem is fogom.

Ezért volt roppant örömteli hír, amikor megláttam, hogy pár koncert erejéig átruccannak Európába (4 német és egy belga buli), méghozzá a River Runs Red-et elkészítő eredeti felállással. Vagyis hogy majdnem. Ugyanis 2011-ben Keith Caputo nemátalakító műtéten esett át, és most már Mina Caputo néven éli az életét. 2 héttel a koncert előtt olyat tettem, amit sohasem szoktam, és megnéztem egy 2015 tavaszi koncertfelvételüket, ahol örömmel nyugtáztam, hogy a több, mint egy órás program mindössze 3-4 nem első albumos nótát tartalmaz, így majdnem az egész debüt terítékre kerül. Öröm, öröm, boldogság!

A buli helyszínére direkt bekalkulált (és kiszámolt) késéssel érkeztem, mivel az előzenekar egy számát félig tudtam meghallgatni a neten, és gyorsan konstatáltam, hogy eddig is megvoltam a svájciak zenéje nélkül, így kár is lenne változtatni ezen a szép hagyományon.

Amivel viszont nem számoltam, hogy nem csak én gondoltam így, és egy soha nem látott hosszúságú sor végére voltam kénytelen beállni a bejáratnál. Az araszoló sor végén egy komolyabb biztonsági ellenőrzésen átesve egy teljesen megtelt koncertterembe érkeztem, ahol már nyoma sem volt az előzenekarnak.

A LOA koncertje kicsit csúszott a kiírthoz képest, de rögtön az első hangok után örömmel konstatáltam, hogy (ellentétben az előző nappal) pengén és vastagon dörren meg a cucc a Schlachthof nagytermében. A nyitó River Runs Red/This Time páros azonnal magával is ragadott, régi űr töltődött most ki a lelkemben. Öröm volt Alan Robert-et élőben nézni/hallani a jellegzetes kalapjában, ahogy Sal Abruscato-val szolgáltatták a pályabringáscomb-vastagságú alapokat, amire Joey Z. hozta a milliószor és megint milliószor hallgatott gitártémákat. Mina fehér pántos ruhájában prezentálta az énektémákat, és abban a pillanatban úgy voltam, hogy ezzel kezdetét vette a 2016-os év egyik Top 3-as koncertje. Történjék bármi.

Aztán jött a How it would be az Ugly-ról, én meg örültem, hogy gyorsan el lesznek lőve a nem River Runs Red-es számok. Átvészeltem, és következett a Love to let you az utolsó (2005-ös) albumról, amely nótát pont kedvelem. Aztán még egy szám az Ugly-ról (Other side of the river). Na, így egy gyors cigi is belefér. És már rohant is tovább a folyó vörösen a Method of groove/Respect párossal. Itt viszont már kezdett megerősödni bennem az érzés, hogy az a bariton már nem az a bariton. És azok az énektémák már nem azok az énektémák. Mina sajnos magasabb fekvésben és sokkal több „cicomával” adta elő a klasszikus nótákat, olyan dallamokat hozott, amik anno nem kerültek a masterszalagra, és nem is nyerték el a tetszésemet.

Az ezután következő események tovább rontottak a dolgon, ugyanis jött egy 4 számból álló blokk az Ugly és Soul searching sun lemezekről (Weeds, Seasons, I regret, Lost at 22), amibe még egy bő 5 perces utóhangolás/szusszanás/közönséggel csevegés is beszúrásra került, nekem meg egyre jobban feszültek az idegeim. Valamikor ekkor jött oda egy srác, aki láthatólag szintén nem a koncert előtti héten hallgatta meg először a River Runs Red-et, és elpanaszolta, hogy ez a legszarabb koncert, amit valaha látott, mert hogy énekel már Mina és mik ezek az énektémák. Én nem használnék ilyen erős jelzőket, de osztottam a véleményét. Sajnos Mina színpadi mozgását és összekötőszövegeit is nehezen fogadta be a gyomrom (kövezzetek meg érte), én nem számítottam ekkora átalakulásra. És ezen az érzésen a mégoly tökéletesen teljesítő zenei szekció sem tudott érdemben változtatni, főleg hogy az Alan Robert/Joey Z. páros vokál-és énektémái csak a Hubble űrtávcsővel megfigyelhető távolságra voltak Mina előadásától az old school-ra szomjazó lelkemnek.

A közönség amúgy együtt élt a bulival, élvezték, énekelték a számokat, láthatóan kiválóan szórakoztak (bármelyik album számai csendültek is fel). Zárásként 4 tétel lement még a River Runs Red-ről (Through and through/My eyes/Bad seed/Underground), de ekkor már nekem mindegy volt. Talán a felfokozott várakozás, az oktalanul megtekintett koncertvideó és a görcsös ragaszkodás a huszonpár éve óriási kedvenc muzsika eredetiben történő újraélésének a vágyára együttesen is rásegített arra, hogy végülis keserű szájízzel hagytam el a koncerttermet.

Emiatt teljesen semleges jelentéssel bír már számomra, hogy lemezszerződést írt alá a banda, és hogy idén elvileg ki is jön egy új album. Meg fogom hallgatni, szeretnék pozitívan csalódni, csak sajnos erre jelenleg vajmi kevés esélyt látok. LOA koncertre pedig akkor megyek legközelebb, ha egy bitangerős albummal rukkolnak most elő, vagy egy az egyben lejátszák a debütalbumot (körítés nélkül). Talán akkor.

Beszámoló: Pálinkás Bence
Fotók: http://lady-metal.com/