Vannak azok a koncertek, amit mindig is látni akart az ember. És vannak azok a koncertek, amit újra és újra látni akar. Na, ez a koncert olyan volt! És még ráadás is jutott.
Weinheim egy kisváros Mannheim mellett, amit még a német haverjaim is úgy jellemeznek, hogy nincs ott semmi. Ez viszont nem teljesen fedi a valóságot, mivel ott található a Café Central, ami talán a kedvenc klubom Frankfurt 100 km-es körzetében. Kiváló érzékkel rendelkezik a koncertszervezőjük, és emiatt változatos és élénk underground élet folyik ott. A koncertekre pedig nem csak a célközönségnek tartott fazonok mennek le, hanem szinte minden rendezvényem találhatóak rockabilly, punk, HC és metál arcok is. Nem volt ez másképp aznap este sem.
A Slapshot-ot ugyan láttam már 6 hónappal ezelőtt Frankfurt-ban, de amikor megláttam, hogy újra jönnek, és „csak” 80 km-t kell utaznom értük, azonnal írtam is fel a dátumot a naptáramba. Mármint a Február 24-ét. Aztán 15-n este szembesültem vele, hogy átrakták a bulit 16-ra, ami vont maga után némi trágár megnyilvánulást részemről, de attól még menni kell.
Az utazás mellett szólt az is, hogy a saarlouis-i Additional Time volt az előzenekar, akikről sajnos a tavalyi Rebellion Tour-on lecsúsztam, köszönhetően a Stuttgart környéki, lényegében folyamatos dugónak. Pár számukat ismerem, és kíváncsi voltam rájuk. Saarland-ban elég erős HC élet folyik, még ha nem is találtak föl semmi újat az általam ismert ottani zenekarok (mint pl. a pesti BANE bulin fellépett World Eater), de koncertélménynek megfelelő a dolog, még ha a hanghordozójuk nem is kívánkozik sűrűn a lejátszóba. A zene a Terror - Hatebreed vonalon mozog, az utóbbi zenekartól egy feldolgozás bele is fért a bő félórás programjukba. Jó bulit nyomtak a srácok, életteli volt a produkció, az énekesük teljesítménye pedig különösen tetszett. A hangzás (ahogy ez a Café Central-ban megszokott) arányos és nagyon telt volt, durván dörrentek a gitárok, jól kivehető volt a bőgő is, és a dob is erőteljesen szólt. Nekem viszont a dobos srác teljesítménye túlságosan is egysíkú volt. Ha nem csak a megszokott sablonokhoz ragaszkodna, nagyot dobna a számokon, így viszont furcsa ürességgel szóltak a nóták. És látványra is nagyon vérszegény volt a produktum, csak „simogatta” a cájgot.
A közönség megtisztelte őket azzal, hogy a háttérben ácsorgás helyett előrement, a srácok pedig kitettek magukért a színpadon, hogy meghálálják a gesztust. Szimpatikus zenekar, van jövőjük a színtéren. Nagyon hálásak voltak, hogy egy ilyen legendás zenekar előtt játszhattak, a lehetőséghez viszont nem érdemtelenül jutottak. Szurkolok nekik, és kíváncsian várom a nemsokára megjelenő nagylemezüket.
Teljes lerámolás, újraépítés, aztán Benny Grotto dobos után érkeztek a többiek is a színpadra szép sorban. Ryan Packer bőgős és Craig Silverman gitáros, aki amúgy az Agnostic Front-nak is tagja, és nem mellesleg a 2010-es évek elején a Blood for Blood-ban és a Ramallah-ban is session-zenész volt. Végül a bostoni HC élet kezdetektől meghatározó alakja, Jack Kelly énekes, alias Choke. A Slapshot előtt a Last Rights-ban és a Negative FX-ben nyomta, és oszlopos tagja volt a Slapshot-ot megalakító többi zenész ex-csapatát is magában foglaló Boston Crew-nak. Az eredeti tagság már réges-rég a múlté, de Choke viszi tovább jégkorong kedvelő csapatát. Már a frankfurti koncerten is egy végtelenül szimpatikus embert ismertem meg benne, aki (amikor nem fenyegető arccal üvölt a mikrofonba) egy mosolygós, kicsit komikus árbrázattal rendelkező forma, köszönhetően a jellegzetes, koboldos füleinek.
Kis köszöntés a kb. 150 fős közönségnek, aztán körbenézés, hogy mindenki kész van-e (beleértve a színpad előtti tömeget), és kezdetét vette egy darabka történelem! Pörgős, mindössze háromszor, 1-2 percre megszakított old school koncert részesei lehettünk. A zenei szekció tökéletes munkát végzett, élvezet volt figyelni a játékukat. Összeszokott brigád, kiváló koncertzenekar. Teljesen vegyes volt a setlist, a ’86-os első albumuktól egészen a 2014-es utolsó albumig bezárólag (aminek amúgy az első számával indult a koncert). Imádom nézni, ahogy Choke a számok előtt a rá jellemző testtartásban várja az indítást. Kis harántterpesz (quasi támadóállás), és folyamatosan rugózik térdből, készenállva a kitörésre. Valahogy a mostani koncerten még felszabadultabbnak tűnt, mint fél éve, és még jobban élvezte a fellépést. Nem volt fölösleges locsogás, a számokkal elmondott mindent, amit akart. A kevés és rövid összekötőszövegekből megtudhattuk, hogy ’94-ben már egyszer játszottak itt és hogy fergeteges buli volt. Aztán következett egy tényközlés, miszerint ez a legjobb hely játszani, de a legszarabb bepakolni. A koncertterem ugyanis az első emeleten van, ahova kb. 40 lépcsőfok és három forduló után juthat az ember. Szóval kár is lenne ezzel vitatkozni.
Azt nem merném ennyi idő távlatából kijelenteni, hogy a műsor megegyezett a 6 hónappal ezelőttivel, azt viszont mondhatjuk, hogy komoly volt a hasonlóság. Ami viszont biztosan nem volt fél éve, az anno a Slapshot mellékprojectjeként indult Stars and Stripes formáció nótája. Most ugyanis elnyomták a Shaved for Battle című számot a ’98-as albumukról. A zenekar amúgy most is a Slapshot mellékprojektje, a tagsága pedig megegyezik az anyabandáéval. Jó élmény és kiváló meglepetés volt számomra, mivel a Lottó ötösre sokkal nagyobb esélyem van, mint egy Stars and Stripes koncert megtekintésére, pedig nem is lottózom. Hiszen már az eredeti felállás sem koncertezett túl sokat, egészen pontosan egyet (1989. Nov. 11-én). A Stars and Stripes több Oi és punk hatással rendelkezik, mint a Slapshot, és Európában nemzeti vagy nacionalista jelzővel illetnék őket. De mivel nem európai banda, így a patrióta jelző az elfogadott.
Az utolsó ötös blokkra jutottak olyan megkerülhetetlen Slapshot slágerek, mint a 16 Valve Hate és Old Tyme Hardcore. Ezekre még nagyobb volt a mozdulás, bár a zenekarnak egy rossz szava sem lehet a közönségre (na nem mintha lett volna), mivel nem igazán volt megállás. Jöttek is a mosolyok Choke-tól, meg a köszönettel teli meghajlások (mint a színészek a színdarab végén). 15 nótával és 50 perccel a koncert kezdete után hagyták magukat picit visszatapsoltatni, majd (ahogy Choke fogalmazott) egy új és egy jó régi számmal (a 108 a húsz évvel ezelőtti 16 Valve Hate albumról és a Soft a 2014-es Slapshot című albumról) lezárták az estét.
A tavalyi koncert apropója a zenekar fennállásának 30 éves évfordulója volt, a mostani viszont nem tudom, minek volt köszönhető (hiszen az utolsó albumuk 2014-es). De ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a döntésüket?! Én szimplán egy boldog rajongó vagyok, akinek csak egy komoly botox kezeléssel lehetne az arcáról eltüntetni a vigyort!
Beszámoló: Pálinkás Bence. A fotó nem a helyszínen készült és a Slapshot fb oldaláról való.
