Ha a Kedves Olvasó furcsának találja eme írásnak a címét, nem lepődök meg. Hiszen - habár vannak hasonlóságok, elvégre mégiscsak rockzenekarokról van szó - sokak számára nagyjából olyan lehet ez a felvetés, mintha az almát akarnánk nem is a körtével, hanem egyenesen a banánnal összehasonlítani. Viszont ha egy kicsit jobban beleássuk magunkat a dologba, rájöhetünk, hogy mégiscsak vannak - természetesen nem szándékos, vagy egyáltalán nem tervezett - hasonlóságok a két zenekar pályafutásában. Mielőtt még máglyán akarná megégetni bármelyik Olvasó, fontos leszögezni, hogy a cikk írója mind a két bandát tiszteli és szereti (sőt!), így pusztán csak mint játékot kell felfogni a most következő bejegyzés tartalmát. Jó szórakozást hozzá!

1. A heavy metal kezdetek

Minkét legenda a saját karrierjének hajnalán, azaz a már ködbevesző, messzi ’80-as évek elején a heavy metalból kiindulva jutott el az éppen akkor alakulgató thrash metal pusztító vizeire. Köztudott, hogy a Show No Mercy nem igazán hajaz a későbbi, megszokott stílusra, de a Bálnáknak is vannak a korai években megírt (aztán később, kvázi pótlólag a Mementon megjelentetett) heavy metal szerzeményei (többek között a kihagyhatatlan Keresztes vitéz),  melyekből gyönyörűen lesüt, hogy bizony egy másik irányból nyargaltak át Smiciék is a ma is jól ismert zenei irányba.

2. Thrash alapvetés

Ehhez a ponthoz nem fér kérdés, talán részletezni sem érdemes. Igen, elég általános így stílusra vetítve párhuzamot vonni, de azt hiszem, hogy a cím „alapvetés” részének igazságtartalma maximálisan megkérdőjelezhetetlen. Mindent természetesen a saját szintjén kell kezelni, mert míg a Slayer nemzetközi szinten is alapmű, a Moby Dick zenéje sajnos "csak" a Kárpát-medencében talált otthonra.

3. Tagja a saját mezőnye legnagyobb legendáinak

Egyáltalán nem titok, hogy Slayer ott volt az amerikai thrash metal kialakulásánál. A Metallica, a Megadeth és az Anthrax mellett ők bábáskodtak leginkább sokak kedvenc műfajának megszületésénél, a szerepük több mint létfontosságú volt. De nézzünk szét itthon is. Kicsi ország, kicsi Big 4… Itthon inkább csak "szentháromságról" szokás beszélni, ha a súlyosabb magyar vonal fundamentumai kerülnek szóba, így a Moby Dick - Pokolgép -Ossian trió mellé a negyedik "magyar nagy" kiválasztását a kedves Olvasóra bíznám.

4. Az a bizonyos énekhang

Tudjuk, hogy sem Tom Arayát, sem Smicit nem áldották meg az égiek túl nagy hangterjedelemmel, mégis elég csak két hangot meghallani, amikor épp az anyabanda zenéje szól és tudjuk, hogy kiről is van szó. Tudom-tudom, különböző a hangfekvésük és valamennyire a stílusuk is, de talán egyikük sem fog megharagudni rám, ha hasonlóan ikonikusnak nevezem ezen irányú képességeiket.

5. Megbízható (magas) színvonal

Az a jó a Slayerben, hogy minden albumnál tudjuk, mire számíthatunk, mégsem lehet benne csalódni. Ez ugyanúgy érvényes a Moby Dickre is, hiszen a már 36 éves bálnacsapat is rendelkezik egy olyan sajátos hangzással, melyet sok közül is könnyű felismerni – szerencsére azért a soproniak egy kicsit többet variálnak a dallamokkal.

6. Az a bizonyos gyors és kegyetlen album

10 dal, fél óra gyalu. Nincs mese. Szerintem nem kérdés, hogy a Reign in Blood magyar kistesója a Kegyetlen évek. Nem tartom valószínűnek, hogy a Moby Dick szándékosan faragta volna ilyenre az 1991-es albumát, de ha mégis, akkor sincs semmi okunk a panaszra, én azt mondom, méltó tulajdonosa a „magyar Reign in Blood” címnek a „kegyetlen lemez”.

7. A "furcsa" korong

Mind a két veteránnak van egy-egy olyan albuma, amit a közönség nem nagyon tud hova rakni. A járatosabbak már kitalálhatták, hogy ez a pont a Diabolus in Musica / Tisztítótűz kettőst emeli ki a sorlemezek közül. Míg Ölőék az 1998-as lemezre kapták meg a nu metal gúnynevet, addig a Bálnásoknak már egy évvel korábban sikerült fejvakarásra késztetni a rajongótábort.

8. A szólógitáros frizurája

Mi a közös Mentes Norbiban és Kerry Kingben? Eszeveszett szólók, hihetetlen riffek és a… haj? A tincs, ami nincs, mondhatnánk viccesen. Mind a két húrnyűvő hosszú hajjal kezdte a karrierjét, csak hát a gének közbeszóltak, kénytelenek voltak mindketten lesimítani a lombkoronát. Szerencsére a gitárosok sámsoni ereje ezzel nem szállt el, azóta is hozzák a tonnás riffeket minden gond nélkül.

9. Azok a dobosok...

Jó, persze, tudom, hogy a Moby Dickben basszus poszton is voltak cserék, de ha csak az „írott” történelmük kezdete óta (azaz itt és most vegyük csak a lemezeket felvevő felállásokat) számoljuk a dolgokat, egyértelműen csak a dobosok váltakoznak mind a két legendánál.

10. Ritkuló lemezek

A végére pedig jöjjön egy negatív párhuzam. Sajnos a helyzet, hogy egyre kevésbé éri meg kiadni új hanghordozót, és ez mindkét zenekart egyaránt érintette. Természetesen sok egyéb más oka is van/volt/lesz annak, hogy nem születnek két-háromévente friss Moby Dick és Slayer lemezek, de attól még ami tény, az tény: a kétezres évek eleje/közepe óta egyik banda sem szüli nagy számban a friss hanghordozókat, akárhogy is szeretnénk.