Vannak azok a koncertek, amit mindig is látni akart az ember. És vannak azok a koncertek, amit aztán sikerül, de a lehető legrosszabbkor. És vannak azok a koncertek, amiket soha nem akart megnézni az ember, de tisztességből mégis megteszi, és olyan arcost kap az élettől, amitől azonnal rájön, hogy hiába van megszámlálhatatlan koncert a háta mögött, nem látott még semmit! Na, ez a koncert ilyen volt!
Németországban sűrűn előfordulnak a fesztiválszezon előtt/alatt a „warm up” koncertek a klubokban, ami igazából annyit jelent, hogy pár banda, akik X fesztiválon játszani fognak fellépnek pár klubban is promótálni az eseményt (na nem ám, igazából kitölteni az üres napjaikat, ha már egyszer átjöttek). Ez az esemény a Grozerock bemelegítő bulija volt. Én maximálisan támogatom ezeket a rendezvényeket, tekintve, hogy ahhoz először nagyon hosszasan kéne engem kínozni, hogy újra klasszikus fesztivállátogató váljon belőlem. Ahhoz én nem vagyok elég német és voltam is már elégszer ilyen rendezvényen. Meg hiányoznak belőlem a hippi-gének, amik segítségével el lehet viselni a koszt, a tömeget és a rendszertelen tisztálkodást. Szóval éljenek sokáig a „warm up” bulik!
A moszkvai Siberian Meat Grindert mindig sikerült valahogy elkerülnöm, vagy lemaradnom róluk, pedig roppant rajta vagyok azon, amit csinálnak! A crossovert egyébként is jó régóta kedvelem, viszont az az őszinteség és mód, ahogy ők nyomják, roppantul tiszteletreméltó! Ezen kívül az élő teljesítményükről is csak jót hallottam, így nem is lehetett kérdés, hogy meglátogatom a rendezvényt. Még akkor is, ha engem konkrétan semmi más nem érdekelt, csak az első előzenekar, azaz az SMG. Viszont tekintettel a körülményekre, volt pár félelmem, amiből valami beigazolódott, valami meg nem. Először is attól féltem, hogy előzenekarként kapnak majd egy 20 percet ami ebből a zenéből azért elég is lehet, csak nem nekem. A másik dolog meg a közönség. Mivel 2 dallamos punk/punk banda fogja őket követni, nem igazán a célközönség előtt fognak fellépni. De akkor nézzük sorban.
A Kesselhaus adott ismét helyet a rendezvénynek, ahol a hangosítás ismét olyan nagyon jó volt, hogy hazafelé a kocsiban le is halkítottam a zenét, mert egyszerűen bántó volt a különbség. A 300 fős klub jó félházzal üzemelt, az átlagéletkor pedig 35 fölött volt. A koncert még verőfényes napsütésben kezdődött (mármint kint az volt), így most jobban szemügyre tudtam venni, hogy a 6-8 éve még egy lepattant parkoló heyére milyen kiváló kis parkot rittyentettek, amit feldobtak még kültéri skatepark elemekkel is, de még a klub előtti tehermentesítő rámpa szegélyét is szépen behúzták fémmel. Ment is a csúszka rendesen a jó időben (ha meg beborulna, folytathatják a 30 m-re lévő skatepark-ban. Szóval így is lehet parkosítani!
A moszkvai rossz gyerekek végre elfoglalták a színpadot és kezdetét vette az, amire vártam már jó ideje. Pontosabban majdnem! A zene ugyan megvolt, de a közönség csak állt (5-6 méterre a színpadtól), aztán nézett, hogy ezek meg mifélék! A két énekes nyomta a megszokott maszkokban, ami számomra teljesen hiteles, és nem olcsó „showelemként” tekintek rájuk. A srácok graffitiznek, deszkáznak, rosszalkodnak (vagy mindent egyszerre), és ezt leginkább Moszkvában, ahol sokkal kevesebbért is bevisznek. Pörögtek sorra a két kislemez nótái, a közönség pedig egyre előrébb lépkedett, és bejöttek kintről is az emberek. A számok között nem igazán volt csacsogás, általában megmaradtak az egyik énekes részéről a Thank you/Danke schön-nél, a másik énekes részéről pedig a „szpaszíbá”-nál (ő valószínűleg ennyit tudott idegennyelven). Kaptunk egy új számot is. Annyit elárulhatok, hogy nem fognak csalódást okozni továbbra sem. A közönség oldódott, néhányan táncolni is elkezdtek, de a nem várt hosszúságú set (45 perc) közeledett a végéhez. Utolsó előttiként felcsendült a Walking Tall (ami vitathatatlanul a legnagyobb megfejtése a zenekarnak), utána jött egy kis monológ a unity-ről és annak fontosságáról, majd a Hail to the Tzar, és ennyi! Nagyon jó kis bulit nyomtak, de végig ostoroztam magam gondolatban azért, mert 3 hónapja valami miatt nem jutottam el a kedvenc klubomba akkor, amikor főzenekarként játszottak pénteken (főzenekar=mindenki őket akarja megnézni, péntek=másnap nem kell dolgozni, így a kettő együtt egy alkoholmámoros megőrülést vizionál). Ja, és a hangosítás annyira jó volt, hogy feltűntek olyan dolgok is, amik eddig az albumokon nem annyira. Hogy a gitárosok igen kedvelhetik (ahogy én is) az (első albumos) Entombed-ot és a mindenkori Dismember-t (RIP), de bele-bele hallgattak régi norvég black albumokba is anno. A koncert végére a közönség meg volt véve, biztos vagyok benne, hogy legközelebb is lemennek SMG bulira. Én viszont egy headliner fellépést akarok már tőlük a vele járó őrülettel!
És ezzel számomra véget is ért az est érdemi része. Erősen gondolkodtam, hogy eltolom a bringát, mivel én nem igazán élem ezt a skate punk/melody punk/melody hardcore punk skate dolgot, ahol süt a nap és tiszta az óceán. De aztán maradtam, mert azért az SNFU-ba bele akartam nézni. Előttük viszont a Venerea nevű malmö-i brigád érkezett 15 perc átszerelés után. Életemben nem hallottam róluk, holott már 25 éve nyomják a calipunk-ot. Nagyon vidám brigád, akik nagyon vidám zenét játszanak, csak ez engem valahogy nem igazán talált meg jókor (még éppen mérgelődtem a 3 hónapja kihagyott SMG bulin). Úgyhogy amíg a srácok nyomták a napfényes/dallamos/bolondozós punk-ot, én zord tekintettel álltam, és egyetlen porcikám sem kívánta ezt az egészet. Aztán úgy a koncert közepe táján úgy voltam, hogy hazudni nem szép dolog, saját magadnak meg kifejezetten hülyeség, így be kellett látnom, hogy bármennyire is nem az én zeném, a srácok olyan ötös koncertet nyomnak, hogy az valami hihetetlen! 15 éve fix a felállás, értik a dolgukat, szeretik csinálni, amit csinálnak, és tudnak is bánni a hangszereikkel. Meg az énekes/basszer még tök hülye is. A dobos komolyan dolgozott rajta, hogy ripityára verje a dobcuccot, a fő énekesi posztot cserélgették a bőgős és az egyik gitáros, roppant életteli bulit nyomtak. Olyannyira, hogy már csak a háttérben deszkázó/korizó fiatalok hiányoztak. Kaptunk 2 számot a koncert másnapján megjelenő új albumukról (amit persze ott meg lehetett már venni), és kifejezetten jók voltak. A buli konzekvenciája pedig az, hogy én továbbra sem fogok Venerea-t hallgatni, sem miattuk koncertre menni, de aki bírja ezt a zenét, az semmiképpen ne hagyja ki őket élőben, mert borzasztó jó, amit csinálnak!
Ami viszont ezután jött, arról igazából csak pszichológus előtt tudok beszélni babák segítségével! Ilja Ehrenburg mondását („Párizst látni és meghalni”) itt annyiban módosítanám, hogy „meglátod Ken Chinn-t és meghalsz”! Vagy ha szerencséd van, csak megvakulsz, mert a tested így próbálja védeni az agyadat! Láttam én már sok szart életemben, de az SNFU (Society’s No Fucking Use) énekese még engem is váratlanul ért! Na jó, ne legyünk kirekesztőek, az egész zenekar. A dobos mondjuk egy normál forma, ez eddig OK. Aztán a színpad két oldalán állt a két gitáros. Az egyikük egy futóbolond fejű tag, aki olyan furcsa arcokat vágott a produkció közben, hogy nem tudtad nem figyelni. A másik gitáros Gimli volt a Gyűrűk Urából. Virágos ingben egy Flying-V-vel a nyakában. Gimli mellett Carlo Pedersoli (gy.k. Bud Spencer) állt Chaplin kalapban, a jobb lába helyén egy protézissel, és mellette Ken Chinn (aka Mr. Chi Pig) énekes. Na, ő vitt mindent, mint a piros hetes! A tag először is 35 kg-nál nem lehet nehezebb (de tényleg, nála értelmet nyert a pálcikaember kifejezés). Másodszor úgy nézett ki, hogy nála ezerszer jobb állapotban lévő testeket kérdés nélkül dobáltak fel a Gyalog galopp-ban a kocsira. Egy csöves, hajléktalan junkie külsejű arc, aki valahol 350 és 500 év közötti életkorral rendelkezhet. Mindehhez pedig egy virágmintás cicanadrág volt rajta (ami amúgy lebegett a „lábszárán”), és erre még felvett egy borzasztóan kinéző, bazári, ezeréves aranyszínű koktélruhát. Reprodukálhatatlan jelenség és bárkit felkészületlenül ér a látványa.
A koncert talán picit döcögősen indult, a vokálok nem mindig voltak együtt, de ahogy a muszikusok belemelegedtek olyan buli lett, hogy a fal adta a másikat. A zenekar ’81-ben alakult és kult státuszt vívott ki magának az évek alatt, nem is érdemtelenül. Én mondjuk sohasem hallgattam őket, és ezután sem fogom. Nem azért, mert nem hallgatnám szívesen a zenéjüket, de ezután a koncert után olyannyira üres és jelentéktelen lenne számomra „csak” hallgatni őket vizuális élmény nélkül, hogy nem rontom el a koncert emlékét ilyen dologgal! Mr. Chi Pig énekstílusa sokban emlékeztetett Jello Biafra-ra, a mozdulatai komikusak, és amitől teljesen leállt az agyam, azok a spontán „utórágások”, amiket tényleg csak hajlott korú bácsiktól szokás látni. Mindezt két sor eléneklése között. A produkció olyan szinten volt lehengerlő, százezerpontos, hogy lerajzolni sem lehet. Dohos punk a hőskorből, hozzá illő énekkel, tökéletes zenei produktummal, megőrült közönséggel! Volt itt gitárpárbaj (tényleg, mint valami sikítósmetál koncerten), tarkóra tett gitáron gitározás (közben szerencsétlen énekes fejbebaszása a hangolókulcsokkal), a koncert közepén a színpadot egyszercsak elhagyó gitáros. A közönség jelentős része eufóriában, a másik fele a színpadra tapadt tekintettel, mosolygó arcokkal. A zene mindenkit magával sodort, minden rezdülése azonnal rádragadt. És csodálkozva, értetlenül álltál azelőtt, amit a saját szemeddel látsz ugyan, de mégsem vagy képest elhinni, mert annyira valószerűtlen. Zsigeri volt és hiteles, néha kicsit komikus, ahogy el-elmászott egy-két dolog, de pont ettől vált valóssá. Lehet, hogy direkt csinálták, hogy elhiggye az ember, ezt nem álmodja, ez a valóság! 50 perc után lementek, és (azon az estén az egyedüliként) a közönség üvöltve követelte a ráadást, amit 3 újabb szám formájában meg is kapott. A Venerea bőgős/énekese felosont kicsit vokálozni, de amúgy a komplett backstage a színpad oldalában állt. Egyszerűen muszáj volt! Nem tudtál közömbös maradni.
A ráadásokkal egy óra fölé kúszó koncert végén a zenekar tagjai egymásba karolva köszönték meg a közönségnek az estét, a közönség meg még mindig önkívületben követelt még ráadást, de az már irreális lett volna. Ennek itt kellett végetérnie, így kellett végetérnie. Meghatódott zenekarral, meghatódott közönséggel. És e sorok írójának egy óriási pofonnal az élettől, miszerint hiába gondolja azt az ember, hogy igen, pedig nem. Nem tudsz te semmit, nem láttál te még semmit! Buta arccal, fejet csóválva, magam elé mormolva a csodálkozás trágár szavait hagytam el a Kesselhaus épületét. És azóta is próbálom feldolgozni az átélteket, bár tudom, hogy nem fog menni! Ez egy csoda volt, ami elől majdnem elszaladtam!
Beszámoló: Pálinkás Bence. A Fotók nem a helyszínen készültek.
