Vannak olyan zenekarok, olyan koncertek, amiket egyszerűen nem lehet kihagyni. Bármi történjen, ott kell lenned! Nincs mese egyszerűen. Ez történt kedd este a Dürerben is és ezt a koncertet tíz év múlva is emlegetni fogjuk, az biztos.
Az estét a hazai Haw zenekar nyitotta. 
Nyolc óra után pár perccel a srácok egyből el is kezdték tépni a húrokat. A One More Man Gone kegyetlen erővel robbant be a kisterembe. Ahogy elkezdtek gerjedni a gitárok, ahogy Dávid belekezdett a dalba fokozatosan jöttek be az emberek a terembe. Nehéz a srácokról elfogulatlanul írni. Amit ők itthon művelnek azzal, ha kint jó időben vannak jó helyen simán megélhetnének.
Világszínvonal.... Természetesen Haw koncert nem múlhat el valami technikai malőr nélkül. Már furcsa is lenne, ha nem lenne valami gáz. Most éppen MRC nem a húrjaival küzdött, hanem az egyik mikrofonnal, ami a gitárládához volt pakolva, Gazsika pedig a lábdobot kergette. Ettől függetlenül hatalmas bulit nyomattak a srácok. A 7 Crows There, My Name, The Free Ride Of The Workhorse örök kedvencek. Dávid fanyar humora még mindig mókás tud lenni két szám közt, miközben a srácok hangolnak, vagy amíg harapnak egyet a hamburgerből. Az a jó pár ember, akik befáradtak a műsorra, azok együtt lélegeztek, headbangeltek ezalatt a rövidke félóra alatt. Mindenképpen oda kell figyelni a srácokra a jövőben is.
A We Hunt Buffalo-ról annyit tudtam elöljáróban, hogy van egy klipjük, ami alapján nem rossz a zenekar. Az átszerelés alatt gyorsan szereztem egy kis nedűt, majd mikor a korsó felénél jártam már a srácok az első szám közepénél jártak. Gyors sátorfaszedés után én is a teremben találtam magam. A trió szépen megtöltötte a kistermet, és az emberek vevők voltak rájuk. Nem hiszem, hogy lettek volna itt elvakul WHB fanok ellenben az embereknek bejött a srácok zenéje. A kanadaiak zenéjét a kegyetlen sok fuzz-al fogósabb grooveokkal és elmebeteg gitártekeréssel lehet leírni. Különösen tetszett, ahogy a basszeros Brendan Simpson tolta. Beleadott mindent és izomból tépte a basszer húrjait miközben valami elmebeteg módon ordított a mikrofonba. A műsorral egyetlen egy bajom volt. Brandon Carter, a dobos. Egyszerűen csak simogatja a cineket, aminek oda kéne vágni izomból. Főleg ebben a típusú-műfajú zenében. Izomból kell verni azt a rohadt cint, nem azon aggódni, hogy mi van, ha megreped. Ettől eltekintve eléggé király kis koncert volt a záró Kyuss cover pedig igazán felfrissítette a lelkem.
Irány a sejtem illatokkal belengett kert és a pult gyorsan még, amíg átszerel a Monolord. A valóban rövid átszerelés után a három svéd nem szarozott. Felmentek a színpadra és belecsaptak az első albumos Icon dalba. Ezzel kezdetét vette a kicsivel több, mint egy órás utazás. A megtelt teremben az emberek egyszerre vettek mély levegőt, egyszerre fújták azt ki, majd egyszerre mozgatták a nyakúkat előre-hátra. Egyszerűen lehetetlen leírni normálisan, hogy mit éltünk itt át együtt. Az egész egy varázslatos utazás volt, amit a fű szag, az atom kitekert fuzz és a végtelen visszhang lenget körbe. A We Will Burn tökéletes kifejezése az estének, aztán mindannyian meghaltunk a Died A Million alatt.
Thomas nem egy beszédes frontember, de ezen az estén nem is kellett, hogy beszéljen. A zene beszélt helyettük és helyettünk is. Próbálom összeszedni a gondolataimat, de annyira fáj a nyakam, annyira letaglózott az este, hogy ez marhára nem egyszerű. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy azok a bizonyos hangok szólnak. Na, nem a fejemben, hanem belekezdtek a srácok a mesterművükbe. Az Empress Rising lemezen sem kutya, de élőben egyszerűen szájba ver és a földön még egyszer beléd rúg. Nem véletlen, hogy a srácok ennyire kultikus státuszt értek el rövid, mindössze hat éves pályafutásuk alatt. Aki kihagyta ezt a bulit élete egyik legnagyobb hibáját követte el. Nem tudom, hogy idén mi fogja ezt az estét felülmúlni. Még egyszer millió hála a Phoenix Muic-nak! Ha évente egy ilyen buli van, már a seggünket verhetjük a földhöz.
A KÉPEKÉRT KÖSZÖNET ERDŐS JÚLIÁNAK ÉS SZIKSZAI KÁROLYNAK!
