Vannak olyan zenekarok, olyan koncertek, amiket egyszerűen nem lehet kihagyni. Bármi történjen, ott kell lenned! Nincs mese egyszerűen. Ez történt kedd este a Dürerben is és ezt a koncertet tíz év múlva is emlegetni fogjuk, az biztos.
Az estét a hazai Haw zenekar nyitotta.
Világszínvonal.... Természetesen Haw koncert nem múlhat el valami technikai malőr nélkül. Már furcsa is lenne, ha nem lenne valami gáz. Most éppen MRC nem a húrjaival küzdött, hanem az egyik mikrofonnal, ami a gitárládához volt pakolva, Gazsika pedig a lábdobot kergette. Ettől függetlenül hatalmas bulit nyomattak a srácok. A 7 Crows There, My Name, The Free Ride Of The Workhorse örök kedvencek. Dávid fanyar humora még mindig mókás tud lenni két szám közt, miközben a srácok hangolnak, vagy amíg harapnak egyet a hamburgerből. Az a jó pár ember, akik befáradtak a műsorra, azok együtt lélegeztek, headbangeltek ezalatt a rövidke félóra alatt. Mindenképpen oda kell figyelni a srácokra a jövőben is.
A We Hunt Buffalo-ról annyit tudtam elöljáróban, hogy van egy klipjük, ami alapján nem rossz a zenekar. Az átszerelés alatt gyorsan szereztem egy kis nedűt, majd mikor a korsó felénél jártam már a srácok az első szám közepénél jártak. Gyors sátorfaszedés után én is a teremben találtam magam. A trió szépen megtöltötte a kistermet, és az emberek vevők voltak rájuk. Nem hiszem, hogy lettek volna itt elvakul WHB fanok ellenben az embereknek bejött a srácok zenéje. A kanadaiak zenéjét a kegyetlen sok fuzz-al fogósabb grooveokkal és elmebeteg gitártekeréssel lehet leírni. Különösen tetszett, ahogy a basszeros Brendan Simpson tolta. Beleadott mindent és izomból tépte a basszer húrjait miközben valami elmebeteg módon ordított a mikrofonba. A műsorral egyetlen egy bajom volt. Brandon Carter, a dobos. Egyszerűen csak simogatja a cineket, aminek oda kéne vágni izomból. Főleg ebben a típusú-műfajú zenében. Izomból kell verni azt a rohadt cint, nem azon aggódni, hogy mi van, ha megreped. Ettől eltekintve eléggé király kis koncert volt a záró Kyuss cover pedig igazán felfrissítette a lelkem.
Irány a sejtem illatokkal belengett kert és a pult gyorsan még, amíg átszerel a Monolord. A valóban rövid átszerelés után a három svéd nem szarozott. Felmentek a színpadra és belecsaptak az első albumos Icon dalba. Ezzel kezdetét vette a kicsivel több, mint egy órás utazás. A megtelt teremben az emberek egyszerre vettek mély levegőt, egyszerre fújták azt ki, majd egyszerre mozgatták a nyakúkat előre-hátra. Egyszerűen lehetetlen leírni normálisan, hogy mit éltünk itt át együtt. Az egész egy varázslatos utazás volt, amit a fű szag, az atom kitekert fuzz és a végtelen visszhang lenget körbe. A We Will Burn tökéletes kifejezése az estének, aztán mindannyian meghaltunk a Died A Million alatt.
Thomas nem egy beszédes frontember, de ezen az estén nem is kellett, hogy beszéljen. A zene beszélt helyettük és helyettünk is. Próbálom összeszedni a gondolataimat, de annyira fáj a nyakam, annyira letaglózott az este, hogy ez marhára nem egyszerű. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy azok a bizonyos hangok szólnak. Na, nem a fejemben, hanem belekezdtek a srácok a mesterművükbe. Az Empress Rising lemezen sem kutya, de élőben egyszerűen szájba ver és a földön még egyszer beléd rúg. Nem véletlen, hogy a srácok ennyire kultikus státuszt értek el rövid, mindössze hat éves pályafutásuk alatt. Aki kihagyta ezt a bulit élete egyik legnagyobb hibáját követte el. Nem tudom, hogy idén mi fogja ezt az estét felülmúlni. Még egyszer millió hála a Phoenix Muic-nak! Ha évente egy ilyen buli van, már a seggünket verhetjük a földhöz.
A KÉPEKÉRT KÖSZÖNET ERDŐS JÚLIÁNAK ÉS SZIKSZAI KÁROLYNAK!
