Vannak azok a koncertek, amit mindig is látni akart az ember. És vannak azok a koncertek, amiket (ha lehetőség adódik rá) akkor is megnéz az ember, ha a baráti köre már cenzúrázza a kommunikációját pont az ilyen koncertek megtekintése miatt. Na ez a koncert (is) ilyen volt!
Schweinfurt-ban eddig kétszer voltam, és mindkét alkalommal nagyon pozitív benyomásaim voltak a városról, a szcénáról és az emberekről. Először Ödi haverom hívására ugrottam át (170 km-re), amikor közölte, hogy a tulaj az 50. szülinapjára összerittyentett egy mini HC fesztivált. A két teremben olyan bandákkal, mint Sick of it All, Terror és BANE (ez olyan 6 nappal volt az A38-as BANE buli után). Másodszor pedig a tetováló expóra néztünk át, mert az egyik barátom volt a moderátor. Mindkét alkalommal kiválóan szórakoztunk, szimpatikusak voltak az emberek (akik büszkék frank mivoltukra), és nem mellesleg nagyon szép a város. Meg egy frankfurtinak nevetségesen olcsó! Így, amikor kiderült, hogy a BURN ott adja az egyetlen németországi koncertjét, azonnal mentem is jegyet venni. Aztán kiderült, hogy igazából Saarbrücken-ben és Berlin-ben is játszanak, de én akkoris a schweinfurt-i bulira mentem volna.
Péntek, sok meló, de azért egyszercsak végez vele az ember, be a kocsiba, gyerünk Frankföldre. A körülményekhez képest jól átvészeltem a németek legújabb hobbija (útfelújítás) okozta kényelmetlenségeket, és amikor kiszálltam a schweinfurt-i régi pályaudvar épülete mellett a kocsiból, éppen egy fal választott el a koncertteremtől, ahol maga a BURN állt be éppen! Kinek kellenek a fanfárok, ha a new york-i legendák muzsikájára érkezhet meg?! A tömegek számára teljesen ismeretlen, viszont annál kultikusabb brigád már a megalakulásakor is unicum-nak számított a progresszív HC muzsikájuk miatt. Létezésük 27 éve alatt 4 (azaz négy) kislemezt adtak csak ki. Egyet 1990-ben, egyet 2001-ben, egyet 2002-ben, az utolsót pedig most. Az eredeti tagságból a gitáros Gavin van Vlack és az énekes Chaka Malik a mai napig tagjai a zenekarnak, de azóta a Glassjaw-ból leigazolták (persze nem hagyta ott a Glassjaw-t sem) Manuel Carrero basszert is. A ’90-es self titled kislemez alapmű, a 2001-es Cleanse és 2002-es Last Great Sea-n pedig csak továbbfejlesztették a progresszív muzsikát, ami azért megmaradt mindvégig hardcore-nak.
Ahogy várható volt, szolid létszámú közönség gyűlt össze erre a péntek esti bulira, de még így is felülmúltuk a legtöbb magyarországi antifa megmozdulás résztvevőinek a számát. Az ügyesen kialakított koncertterem olyan 400-450 embernek is bőven helyet tud adni, de egy 200 fős buli is jól mutat, tekintve a terem közepén lévő leszűkítésnek. A színpad szerintem túl magas (jó 1,5 m), de a két oldalán található dekorelemeknek köszönhetően nem zavaróan széles. A hangosítás ötös, de ez a minimumkövetelmény egy BURN koncert megrendezésénél.
Az első fellépők a nemsokára debütalbummal jelentkező Goldman $ucks nevű formáció volt, akik konkrétan az üres teremnek zenéltek (bár ebből olyan nagyon sokat nem feltétlenül láthattak, mert igen komoly fénytechnikával rendelkezik a hely). Friss zenekar roppant ostoba névvel (számcímnek vagy albumcímnek még elmegy, de zenekarnévnek?!), akik láthatólag nem most láttak hangszert és színpadot életükben először. 30-as formák (a gitárosuk inkább 40+), és láthatólag most arra szövetkeztek, hogy az eddig meg nem valósított ötleteiket kiadják magukból. Ennek az eredménye pedig egy roppant eklektikus zene rengeteg váltással, stíluskeveredéssel. Tipikusan az a zene, aminél ha már éppen kezdene megtetszeni valamelyik szám, azt biztos hogy azonnal „elrontják” valamivel. A kevesebb több alapesete. Én sok sikert kívánok nekik, meg azt, hogy találják meg a közönségüket, ami nem lesz ugyan könnyű, de akár össze is jöhet. Az énekest viszont ki kell, hogy emeljem, mert a joviális, halk szavú srácból rohangáló őrültté változott a színpadon (vagy éppen előtte). Tipikusan mint Benjamin Hilleke, a Neaera énekese!
Utánuk a szintén német The Black Tape nevű old school punk csapat kezdte meg a nyilvános próbát az üres teremnek. Egységes farmeres fazon, ’70-es évek rock ’n roll punk muzsikája, összeszokott, jó koncertzenekar, fogyasztható muzsika, friss, oxigéndús vér az erekbe tőzsdecápáék után. Meggyőzőek voltak, átragadt a háttérben állókra is a zene lüktetése, pár másodpercre el is gondolkoztam rajta, hogy rámegyek a CD-jükre, de aztán rájöttem, hogy én nem is hallgatok ilyen zenét (legalábbis önszántamból nem). Valószínűleg a saját közönségüknek fergeteges bulit prezentáltak volna, de itt most csak olyan emberek voltak, akiket nem érdekelt más, csak a BURN. De hogy közülük is kiemeljek valakit, muszáj szót ejteni a basszer srácról, aki olyan magától értődően nyomta nagyon jól, mint Token a South Park-ból. Messze kilógott a zenekarból.
Ezek után elkezdődött az átszerelés, ami alatt a technikus srác a Fat of the Land-et nyomatta a Prodigy-tól, majd mikor az első szám után lekeverte, Chaka rohant fel hozzá (a keverő a galérián van), hogy akkor ezt most azonnal vissza kéne rakni! Úgyhogy az átszerelés és a beállás is igen kiváló hangulatban telt!
Aztán, miután összegyűlt az a kb. 40 ember szorosan a túl magas színpad elé, akiket ilyen-olyan okból odasodort az élet, bele is kezdett a BURN a várva várt estébe az első kislemez utolsó dalával az Out of Times-szal. És ezzel egyidőben megmozdult a tömeg, nőtt a hangszálak közötti rés, és átadta magát mindenki a reményei szerint soha véget nem érő koncertnek. Aki ott volt, az azért volt ott, és meg is kapta, amiért jött. A múltat, az eltelt éveket, a felsejlő emlékeket, a zene szeretetét, a közösség érzését. Chaka még mindig ugyanaz az energikus frontember, mint akit a régi felvételek alapján megismert az ember, a hangja pedig semmit sem változott. Gavin egy hihetetlen jelenség, aki az évek alatt egy 2 lábbal rendelkező, kötött izomzatú húsdarabbá változott, amiből süt az energia meg az életkedv. Manuel pedig olyan hanyag eleganciával hozta a kiváló basszustémákat, hogy öröm volt nézni. Végig zord ábrázattal, szájából a kilógó fogpiszkálóval, úgy-ahogy bekötött bordó 1460-as Martens-ében. És jöttek a klasszikusok sorban egymás után, megidézve minden kiadványukat. Az utolsó két kislemezről az első nóták maradtak ki a programból, de az első kislemez (alapmű!) mind a 4 dalát eljátszották. Az olyan nótákat, mint a Godhead vagy a Drown meghallgatása élőben elmondhatatlan élmény. Még jó, hogy nem egymás után nyomták le, mert akkor lehet, hogy bele is haltam volna a gyönyörbe.
Nekik is kijutott a nyilvános próba sajátosságaiból, ugyanis a koncert elején a basszusfej nem akarta az igazságot, emiatt gyorsan át kellett hekkelni a technikát egy másik fejre és erősítőre (merthogy kettő is volt a színpadon). Utána Chaka mikrofonja kezdett el szarakodni, aztán meg Gavin-nek volt húrszakadása. Én meg elkezdtem fogni a fejemet, hogy „ne már, most akkor áthúrozás, kényszerszünet”, de nem! Hátrament, 2 másodperc múlva pedig már dugta is rá az erősítőre a már felhangolt gitárt, és folytatódhatott is a program a Last Great Sea-vel. Chaka nem vitte túlzásba a beszédet a számok között, de azért az amerikai elnökválasztásról és a legesélyesebb jelöltekről megemlékezett, és egy kis diskurzust is kezdeményezett. Amiből rögtön kitűnt, hogy a németek olyan szinten félnek állást foglalni dolgokban (nehogy rosszat mondjanak, ami miatt újra nekik eshet a világ), hogy inkább nem mondanak semmit.
A koncert minden résztvevője nagyon élvezte az estét, mindegy, hogy a színpadon vagy éppen előtte volt. A terem végéből még a BURN merch-öse is előrement a színpadhoz, mivel mindenki, aki, a teremben tartózkodott úgyis a színpad előtt tolongott. Így a körülményekhez képest (nagy terem – kevés ember) is kiváló buli keveredett. Chaka az utolsó blokk végén meg is köszönte a kiváló hangulatú estét, és ott helyben (akkor még csak szóban) meg is vendégelt minden résztvevőt egy limit szériás kitűzővel (nem jelvénnyel, kitűzővel). Aztán a visszataps után lenyomták még a második album utolsó számát (Decay), és az első album nyitószámát (...Shall be Judged), ezzel taszítva engem egy örök körforgásba, mert azóta is minden nap újrahallgatom a komplett diszkográfiát.
Köszönet és tisztelet a zenekarnak és mindenkinek, aki (ahogy mondani szokás) jelenlétével hozzájárult az est sikeréhez. Azért pedig külön köszönet Chaka-nak és a dobos srácnak, hogy BANE pulcsiban nyomták, ahogy James Siboni-nak (BANE basszer) is mindig hálás voltam a BURN pólói koptatásáért a koncertjeiken.
Beszámoló: Pálinkás Bence
A fotók nem a helyszínen készültek és a Burn Facebook oldaláról valók.
