Azt hiszem sok értékszilánk maradt itt a nyolcvanas évekből, amit nem először próbálnak meg egymás mellé illeszteni alkotók, hogy abból valami egészen új, lenyűgöző mű születhessen, aminek a meglepetésétől ismét hátrahőkölhet ez a kissé túlságosan is kiismert és sokszor már olyan enerváltnak tűnő három dimenzió, ami mindannyiunkat fogva tart. Ezért hatalmas örömfröccs az, ahogy a membrán segítségével az Alaric új lemezének nemes hangjai zörrentik a levegőt körülöttünk, mielőtt a fülekbe és az érzékekbe egyszerre simulnak bele.

Még ha nem is a legsimább úton teszik mindezt. És ha már fröccs, épp olyan keserédes ízzel érkezik minden hullám ami az általuk festett fakó tenger felől minket elér, de ez nem jelent mást csak reményt. Hiszen mindenben benne kell legyen az ellentéte is, és éppen ezért tartunk valószínűleg a most megjelent End Of Mirrors lemezt hallgatva a legteljesebb teljesség felé. Ahol minden, a mindenben simán benne van.

A Neurot Recordings kiadványairól egyébként három dolgot lehet elmondani általában. Hogy ahogy most az Alaric, úgy a kiadó más előadói sem simulnak soha könnyen azokba a bizonyos fülekbe és az érzékekbe. Nehéz az az út, ahogy ezek a túl mély, túl tajtékos, távoli csukott ajtóink mögül előtörő zenék végül beköltöznek és abszolút személyes tartalmakká válnak, elkeveredve saját érzéseinkkel. Ha viszont a falakon áthatoltak, soha nem okoznak csalódást. Azon túl pedig rengeteg munka van mögöttük személyes és zenei értelemben egyaránt, még ha ennek dacára, vagy talán pontosan ezért, mindig csak egy nagyon szűk réteghez tudnak szólni. Ezek miatt azonban számomra teljesen evidens volt, hogy a hét számos End Of Mirrors nagylemeznek miért náluk kellett megjelennie alig néhány nappal ezelőtt. Habár ez az album alapvetően sokkal dallamosabb, mint amilyennek ezen sorok után sejthető. Itt pedig vissza is kanyarodnék az első mondatokhoz és az utaláshoz a nyolcvanas évek szilánkjairól. Azok a szilánkok ugyanis itt a briliáns Killing Joke és mondjuk a Christian Death. Mint egyértelmű inspirációk. 

Olyan zene ez, ami szintén a belső árnyékokból és az agresszióból épít tornyot, de elegánsan teszi mindezt, apró részleteivel a szépérzékekre hat, s mikor a felépült torony csúcsai átvágják a ránk települő illúzió szürke hártyáit, onnan a kiút fénye szivárog lefele. A törzsi dobok morózus, monoton ütemeire érkező melankolikus gitárok és az analóg szintetizátor által keltett hangulatok elképesztően közel hozzák a refrén gazdag énekkel érkező intim szövegeket. Végig lyukakat tép és lyukakat foltozz a lelkiség a hangulatos, de letisztult poszt - rock környezetben, amitől nem idegen az időnként dühösebb, lassú metál gitárok feltűnése sem. Ez a hét dal még az öt éve megjelent remek Self - Titled bemutatkozó lemezükhöz képest is jóval magasabb színvonalon mozog zeneileg. A négy tagú Alaric érezhetően rátalált az útjára. Hogy pedig ez a nagyívű fejlődés és ez a néhány tucat elfogult dicsérő szó értelmet nyerjen egy egységesen tökéletes alkotásról, ezért a teljes End Of Mirrors album belinkeltetett ide a bandától, akik előtt ezer trónjáról a Pokol feláll, és végül fejet hajt.