Kétlem, hogy létezne manapság olyan blues rajongó, akinek Joe Bonamassa személyét és munkásságát bármilyen szinten is be kéne mutatni, hisz jelen cikkünk alanya napjaink talán legfontosabb blues zenésze, aki ráadásul a műfajt kevésbé ismerők és követők kőrében is közismert név.

Bár azt erős túlzás lenne állítani, hogy manapság a blues-rock reneszánszát éli, de ahhoz kétség nem fér, hogy a jó blues lemezekre mindig is lesz igény. Nos Joe a maga részéről 12. alkalommal elégíti ki ezeket az igényeket, hisz meglepően fiatal korában (mindössze 23 esztendősen), saját neve alatt, az ezredfordulón megjelent A New Day Yesterday debütálólemezével együtt pont egy tucatnyi stúdióalbumot jegyez, jó néhány koncertlemezzel és videóval egyetemben.

Munkássága híven követi a stílus meghatározó alakjaink, és főleg az angol nagy öregek nyomdokait. Inkább bele sem kezdek a felsorolásba, hogy kinek az iskolája vagy hatása hol és miként köszön vissza, mert ezt akinek tudnia kell, az úgyis jobban tudja, aki meg egyszerűen csak élvezni szeretné a zenét, annak az efféle okfejtésekre úgysincs semmi szüksége.

A lényeg, hogy Joe Bonamassa személyében egy valóban kiváló, sőt, mi több őstehetség muzsikushoz van szerencsénk, aki már 12 esztendős korában B.B. King előtt zenélt, majd két évvel később Berry Oakley társaságában zenekart alapított.

Mint ahogy az lenni szokott, ez a lemez sem okozhat csalódást a rajongók, és úgy egyáltalán a hallgatóság számára. A Blues of Desperation, - minő meglepetés - pontosan az amire a címéből és az előadó karakteréből következtethetünk, egy jól összerakott, változatos és masszív blues-rock lemez, akárcsak az elődei.

Találkozhatunk itt bőven dögös gitártémákkal, kellemes főénekkel és vokálokkal, és a stílushoz hűen hosszú, de koránt sem unalmas virtuóz szólókkal amiket gyakorlatilag bármikor örömmel hallgat az ember. Nos, ezt a vonatot nem érdemes lekésni.
(4.5/5)