Angyal hangú metál Istennő jött közénk, hogy oltáránál áldozzunk, a szimfonikus dallamok ütköztek a kemény akkordokkal és a pergő, rezgő ritmussal, hogy örvényt kavarva söpörje el a RockPart közönségét. Már az első nap mart, mint a kígyóméreg és Molnár Máté (Road) szavaival élve: „2016-ban is kiba…jó hely ez a RockPart”.
De ne ugorjunk ennyire előre, nézzük, hogyan is indított a fesztivál. Hőség, gyülekező rockerek, már reggeltől kezdve izzott a levegő, a fesztiválozók halkan készülődtek, amikor is egyszer csak ütemes lábdob és az elektromos gitár hangja törte meg a csendet, és akkor valami megmozdult bennünk.
És eljött a pillanat, amikor a Borsodi Nagyszínpad egyszer csak teljes hangerővel megszólalt. Az Apey and the Pea nyitotta meg a fesztivált, akik egyből a közepébe csaptak. Semmi laza bemelegítés, csak a kőkemény rock, a szexi, dögös hangzás, amely egyből megalapozta a hangulatot, hogy igenis kérem, nem akárhol vagyunk, hanem a RockParton.
Majd a Dalriada avatta fel a Monster nagyszínpadot, folkos, vidám, pergő ritmusú dalaikat itták magukba a rock zenére kiéhezett fesztiválozók. Mezítláb, bakancsban, saruban vagy sportcipőben, ahány ember annyiféle lábbeli, de egy közös az egy ritmusra dobbanó talpak, lábak, az egyszerre mozduló karok és az eufórikus hangulat – a Road koncertjére már népes közönség gyűlt össze, és ekkor kezdett realizálódni bennünk, hogy igen, itt vagyunk végre, és ez a 3 nap nem fog másról szólni, csak a kőkemény zúzásról. Bár benzingőzös világból jött a csapat, mégis nem hagyhatták ki, hogy a magyar válogatott focistáinkat méltassák, szívből, teljes torokból egy emberként skandálta a tömeg a Ria, Ria Hungáriát, majd búcsúdalukban kanyarban, keresztben, az út végéhez érve elszabadult a színtiszta rock extázis.
Átérve a Borsodi nayszínpadra a Delain következett, Charlotte Wessels mesterien énekelte rá a kemény alapra a lágy dallamokat, zenéjük egyszerre volt kemény és lágy, pengeéles és vaj-puha. Valószínűleg ez a kettőség az, amiért annyira lehet szeretni őket. Charlotte hangja simogatta füleinket, miközben a gitárszóló és a dob kettőse izgatta az idegeinket és érkezett a várt bizsergő érzés. Hatalmas koncertet adtak, ha valakiben lett is volna előítélet a banda ellen, akkor azt kíméletlenül leszaggatták az emberről, egymás után kaptuk a katarzis élményt, amikor már azt hittük, nincs tovább, ők folytatták és folytatták, a csúcson tartva, felemelve minket.
Akusztikus gitár, tekerő lant, hegedű a színpadon? Igen, vérprofi előadást hallhattunk, láthattunk a svájci Eluveitie csapatától, akik először visszafogottabban kezdtek, éreztük a zene iránt érzett alázatot és szeretetet, majd egyre több energiát pakoltak bele a show-ba és meneteltek előre, hogy megmutathassák a kemény oldalukat is, itt már semmi kétség nem volt, hogy mi most nem egy teadélutánon vagyunk, hanem egy metál és rock fesztiválon. Ahogy haladtunk előre, úgy kerültek felszínre az egyre erősebb érzelmek, amiket nem elég már szépen előadni, hanem hörgő mély hangon üvölteni kell. Ugye tudod, miről beszélünk? És csak ezután jött a java, ahogy a körben őrjöngő közönség örvényt kavart, úgy örvénylett az energia is.
A nap záróakkordja a fesztivál eddigi legsötétebb momentuma is volt egyben, amikor is a narancs izzású holdfény alatt celebrált fekete misét a Vader. De hol vagyunk még a csúcsponttól, hiszen még hátravan 2 nap, amikor is még a pénteki napon fellép a finn Apocalyptica, érkezik a TesseracT, és a germán Caliban, de a magyar bandákról se feledkezzünk el, jön az Ossian, Kowalsky meg a Vega és még sokan mások.
