E sorok olvasóinak a Queensrÿche egykori énekeseként ismert Geoff Tate sokat sejtető nevű, idén második és egyben az első sorlemezének egyenes ági folytatását publikáló zenekarát nyilván már nem szükséges bemutatnom.
Az unásig emlegetett nagy port kavaró háttér sztorit mindenki jól ismeri, és az sem titok, hogy bár Geoff az első korong megjelenése előtt arról nyilatkozott, hogy új zenekara, vagy ha úgy tetszik projektje nem a Queensrÿche más néven történő személyes folytatása lesz, egyre inkább az jön át, hogy a klasszikus lemezcím utáni Operation: Mindcrime névválasztás nem csupán jelképes kötődés a múlthoz. Minden, a The Key lemez beharangozásánál felvezetett ezzel ellentétes irányelv ellenére azért érezhető az áthallás, és mint tudjuk, az elválással a Queensrÿche története sem ért véget.
Geoff a The Key lemezt egy trilógia első tételeként vezette fel, és szinte napra pontosan egy évvel a nyitány után Resurrection címen meg is érkezett a koncept-hármas ígért második eleme.
Talán nem okozna túl nagy meglepetést ha azt mondanám, hogy hatalmas változás az előző lemezhez képest nem történt, ám sajnos ez nem egészen igaz. A profizmus ténye már az alakuláskor is vitathatatlan volt, ez most sincs másként. Geoff, ahogy azt el is várhattuk mesteri zenészekkel vette körül magát és az új dalok is technikailag sebészi precizitásról árulkodnak, ám a megszólalás erősen túl lett gondolva.
A pazar zenészfelhozatal bővült, és ez nyilván még inkább emeli a színvonalat, viszont, az erőltetett effektezés és az indokolatlan elektronikus betétek, az egyébként nyilván színesítésnek szánt, ám hangyányit túlzásba vitt fúvósok és a lemez szinte egészére jellemző nyomott hangulat konkrétan hazavágja az élményt. Röviden: az előző anyaggal ellentétben a Resurrection lényege sajnos nem jön át
De nézzük a dolog pozitív oldalát: A lemezt, ha másért nem is a Taking On The World dalban - ami egyben a lemez legerősebbnek mondható tétele - közreműködő szintén legendás zenekarok, szintén egykori énekesei, azaz Tim „Ripper” Owens és Blaze Bayley miatt érdemes meghallgatni, annak ellenére is, hogy éneklésük erősen elvész a nagy katyvaszban.
A vendégzenészek felvonultatására ugyan nem, de az agyon szintetizálásra fokozottan igaz, hogy a kevesebb jelen esetben sokkal több lehetett volna. A túlzott effektezés a dalok jelentős részét értelmezhetetlenné teszi. Bár a Resurrection albumon számos hangulati elem megjelenik, valahogy mégis egyhangú, ráadásul a lemez első percétől kezdve jelen van egy elég izmos Pink Floyd utánérzés is, ami akár jót is tehetne a lemeznek, de nem tesz.
Egy jó progresszív album egyben üt nagyot, de ezt az agyon nyújtott, több mint egy órás korongot egy szuszra végighallgatni a műfaj felé nem feltétlenül elkötelezett hallgató számára komoly kihívás. Személy szerint 3-4 dal után folyamatosan erős késztetést éreztem arra, hogy más hallgatni való után nézzek...
Hiába próbálom kerülni a forró kását, nem tudom magamban tartani az érzést. Minden tiszteletem Geoff Tate munkásságának és persze a projektben szerepet vállaló zenészeknek, de ez az album finoman szólva unalmas. Lehet, hogy túl magasan hagytam a mércét a tavalyi lenyűgöző A38 koncert után, de összességében a Resurrection korong nem tudott megfogni. Remélem, hogy a trilógia befejező része ennél sokkal jobban sikerül majd.
2.5/5
