Na, erre az eseményre megmozdult a nép rendesen! Abszolút teltházzal ment a buli, és a jelenlévők jelentős hányada magyar volt. Utóbbi ténnyel nyilván nem mondok újat, rendszerint ez a helyzet a hazánkat elkerülő jelentősebb koncerteken a szomszédban, most azonban a honi zenész szakma képviselői részéről is megkülönböztetett figyelem övezte az illusztris egyéniségekből álló The Dead Daisies fellépését.

Előttük persze a The Answer is bizonyított. Az ő dolgaikat illetően nem vagyok igazán járatos. Annak idején láttam őket az AC/DC előtt, ám ezt leszámítva mindeddig elkerültük egymást. Nem tagadom, ezúttal sem az ő kedvükért látogattam ki Bécsbe, de mint kiderült, sokadszorra játszott itt az északír négyes, és mára szemmel láthatóan kiépítette a maga helyi bázisát. Azt kell mondanom, rá is szolgált a közönség elismerésére.

Blues alapú hard rockot játszik a The Answer, természetesen brit módra (lásd-halld Free, Led Zeppelin…), néhol hippis életérzéssel, amire Cormac Neeson énekes frontemberi munkája is ráerősített. Érdekes módon nem valami azonnal ható, direkt nótával nyitottak, hanem fokozatosan – a Solas album számsorrendjét követve – építkeztek, amiből egy változatos és élvezetes szett kerekedett ki. Lehet, hogy az újabb szerzeményeik lemezen poposabban szólalnak meg a korábbiakhoz képest, a koncerten viszont ugyanúgy megvolt a kellemes élő lüktetésük. (A sokszínűség jegyében előkerült az akusztikus gitár, a mandolin, de még a buzuki is, ha az adott dal megkívánta.) A srácok a kelta gyökereikről sem feledkeztek meg, sőt nekem pont az ezeket felvillantó In This Land tetszett a legjobban a műsorukból.

Ezzel együtt, még ha játékidejük ugyanannyi is volt, mint a The Dead Daisies-é, egy pillanatig sem lehetett kérdéses, hogy az este ez utóbbi csapatról szól. Még csak a Zeppelin és Sabbath klasszikusokból összemixelt intrón voltunk túl, és az egykori Whitesnake hangszereseket, na meg John Corabi énekest (The Scream, Mötley Crüe, Union, ESP) felvonultató társaság éppen csak birtokába vette a pódiumot, de már a bevonulásuk tiszteletet parancsolt. Amint pedig belecsaptak a Make Some Noise albumot is nyitó Long Way To Go-ba, mindenkit egyből elragadott a hév, miközben az is beigazolódott, hogy ezt a laza és stílusos hangszerkezelést, illetve előadásmódot nem lehet tanulni…

John vérbeli színpadi emberként, rutinosan vezényelte a bulit, ugyanakkor mellette Marco Mendoza bőgős már-már vele egyenrangú frontemberként pörgött folyamatosan, Doug Aldrich gitáros kiállása és játéka megint csak önmagáért beszél, és a széles mozdulatokkal, de erőteljesen ütő, dobverőit ritmusra fel-felhajigáló és (többnyire) elkapó Brian Tichy dobolása szintén rendkívüli élményt jelentett. Utóbbi két muzsikus egy-egy önálló szólót is beiktatott a programba. Szokatlan persze, hogy pont az alapító tag teljesítménye a legkevésbé kiemelkedő egy bandában, márpedig David Lowy gitárosnak ilyen kaliberek árnyékában tényleg az a legnagyobb érdeme, hogy egyáltalán összehozta ezt a formációt. Azért ő is odatette magát becsülettel.

A középpontban az ő esetükben is a legutóbbi nagylemez állt, amelyről a Song And A Prayer, a We All Fall Down és a punk rock n’rollos Mainline a show egy-egy csúcspontját hozta el. A koncert DVD jövő évi kiadásának bejelentésétől alaposan felvillanyozott publikum hangos éneklésével kísért Make Some Noise mondjuk nem több a We Will Rock You puszta újragondolásánál (hasonló célzattal íródott, aligha kétséges), ám az előbb felsorolt nóták miatt ezt nagyvonalúan elnézem a zenekarnak. Aki mindenképpen kötözködni akar, szóvá teheti egyrészt azt, hogy Doug és Brian magánszáma, valamint a tagság „ünnepélyes” bemutatása egy-két további daltól vett el időt, viszont legalább ezeket is ötletesen, szórakoztatóan vezették elő. Másrészt ott van a feldolgozások kérdése, merthogy a tizenhárom elhangzott tétel között öt, többségében lemezre is rögzített átirat – Beatles, The Who, Alex Harvey, Grand Funk Railroad és Creedence Clearwater Revival örökzöldekről van szó – szerepelt. Most, amíg a név bejáratása folyik Európában, hangulatfokozás gyanánt még ez is belefért szerintem. Ha legközelebb önállóan, hosszabb műsorral turnézik majd errefelé a The Dead Daisies, minden bizonnyal nagyobb arányban fog a saját szerzeményeiből válogatni.

Külön dicséret és köszönet jár mindkét fellépőnek a koncert utáni közönségtalálkozóért. Én a magam részéről ezzel vettem búcsút 2016-tól – soha rosszabb évzárást!

FOTÓK: MÁTÉ ÉVI. További képek ITT. Köszönjük a lehetőséget a Barracida Musicnak.