Ha létezik ember, akinek szívfacsaró élmény látni egyik kedvenc zenekara vesszőfutását, az jelen esetben én vagyok. Mikor először hallottam a Sing the Sorrow-t, nem kapott el. Aztán szépen lassan, ahogyan a korábbi lemezeiket is magamévá tettem, átértékeltem a dolgot, és a Decemberundergroundig hittem, hogy az AFI lesz az új Misfits. Az a banda, akik képesek továbbvinni Danzigék örökségét, s bár a Sing the Sorrow már sugallta a változást, az új irány csak később kristályosodott ki.
Életem egyik legnagyobb élménye volt látni őket Berlinben, egy 120 fős klubban, pár nappal a Decemberunderground megjelenése előtt. Két új nótától-amik még így is a jobbak közé tartoznak arról a lemezről-eltekintve egy olyan erős setlistet raktak össze, amit se előtte, pláne nem azóta. Páratlan élmény volt látni őket, zúdult a színpadról az energia, és olyan hihetetlen intenzív emocionális cunami tört fel, amit azóta sem sokszor éltem át. Majd kijött a sorsfordító nyuszis korong, és minden megváltozott.
A következő turné már csarnokokban, hangulattalanul, megkoreografált díszletekkel, és őszintétlen megnyilvánulásokkal tarkítva köszönt be. Két állomást is megnéztünk, és mindkettő pocsék volt. Akkor már érezni lehetett, hogy mások a célok, mások a prioritások. A Crash Love egy kiváló poplemez, de nyomokban sem tartalmazza sem azt a tűzet, sem azt a hozzáállást, ami jellemezte a csapatot. Ha más néven adják ki, még akár rajongtam is volna érte, de AFI-ként megmosolyogtató inkább. A Burials már a teljes érdektelenség mintapéldánya, sikoltozó tinilányok bálványaivá avanzsál, Popcorn és Bravo magazinok címlapjára kívánkozó félszegmosoly gyűjtemény. Szeretném én szeretni, hiszen roppant erős szálakkal kötődöm ehhez a zenekarhoz, de felnőtt férfiként a monyóm sem engedi élvezni, ezt a kislányoknak való popbandát. Mégis rám esett a választás, hogy írjak pár sort új lemezükről, ami ugyan már a 10. a sorban, ami arra engedne következtetni, hogy a sok lemezkészítés során egyre jobb dalszerzőkké válnak olyan emberek, akik csapatként és egyénenként roppant tehetségesek, mégsem futotta többre, mint karrierjük legpocsékabb lemezére, és a létező legfantáziátlanabb lemezcímére.
Megmondom őszintén, kétszer tudtam végighallgatni, de egyetlen nóta sem maradt meg bennem, egyetlen számcímet nem tudnék felidézni, az egész egy fájdalmas rothadás, egy fantáziátlan erőlködés, egy izzadságfolt a pólón. Az a banda, amelyik a világmindenség egyik legtökéletesebb lemezindítását írta meg 13-14 éve a Miseria Cantare-The Beggining képében, jobban tenné, ha más elfoglaltság után nézne, és megkímélné azokat, akik szép emlékekkel, és jó érzésekkel szeretnének visszagondolni egykori kedvenceikre.
Davey Havok egy kiváló torok, nem véletlen, hogy már a Broadway is felfedezte magának, és ugyan önzőség azt kívánni, hogy maradjon meg a punk/hc szubkultúrának, mégis azt kívánom, bárcsak befejezték volna ezt az egészet a Decemberunderground megjelenése utána. Ebben a lemezben annyi fantázia sincs, mint egy almában egy tornaterem közepén, így tényleg csak azoknak a fiataloknak tudom ajánlani az AFI-t, akik mindenféle elvárás nélkül képesek megismerni őket, mert aki valaha hallotta a Fall Childrent, az sugárban hányja ki a gyomra tartalmát ettől a tinglitangli szartól. Nagyon fáj, R.I.P. AFI.
