A seattle-i grunge egyik alapító atyja, a Screamig Trees és a Queens Of The Stone Age egykori énekese, Kurt Cobain és Josh Homme cimborája, az elszállt, bluesos rockballadák fantasztikus hangú énekese 2012-ben és 2015-ben is az év egyik legjobb koncertjét adta az A38 Hajón, és jó eséllyel harmadszorra sem lesz ez másként. Mark Lanegan július 6-án legújabb, áprilisban megjelenő Gargoyle című lemezét mutatja majd be a Duna fölött.
Mark Lanegan életműve szinte maga a kortárs rock. Az 1967-ben született énekes-dalszerző a műfaj egyik legnagyobb alakja, akit – az ő esetében egyáltalán nem túlzás a kijelentés – valóban kultikus tisztelet övez. Összetéveszthetetlen, Tom Waitsre és Nick Cave-re egyaránt emlékeztető hangja, finoman fogalmazva kompromisszummentes életmódja, Queens Of The Stone Age-tagsága, hihetetlen mennyiségű vendégszereplése és együttműködése, egyszerre szomorú és dühös, melankolikusan bluesos, jellegzetes rockballadái ikonikus figurává emelték.
A pályafutását a nyolcvanas évek közepén a Screaming Treesben kezdő, később Kurt Cobainnel is együtt dolgozó Lanegan a nagyközönség számára 2000 körül lett ismert, amikor Josh Homme – sok más ideáljával együtt – elhívta a Rated R stúdiófelvételeire, és ő hosszú időre a Queens Of The Stone Age-ben ragadt. Közben folytatta az 1990-ben (még Kurt Cobain és Krist Novoselic társaságában) elkezdett szólókarrierjét is, és mivel elképesztő hangja miatt rengetegszer kérték fel közreműködésekre, a „csere-kollaborációk” hihetetlen névsort varázsoltak Lanegan szólólemezeire. Az albumokon ott szerepel szinte mindenki, aki valaha gitárt fogott a kezébe, vagy heroint fogyasztott az Egyesült Államokban. Layne Staley az Alice In Chainsből, Ben Shepherd a Soundgardenből, Josh Homme és Nick Oliveri, PJ Harvey, Duff McKagan a Guns N' Rosesból, Michel McCready a Pearl Jamből és még sorolhatnánk.
Annál meglepőbb volt, amikor a kétezres évek második felében igent mondott egy felkérésre, aminél nonszenszebb nem is érkezhetett volna. A finom hangulatairól elhíresült glasgow-i popzenekar, a Belle & Sebastian énekesnő-csellistája, Isobel Campbell kérte fel, hogy működjön közre lemezén, és az egymástól több ezer kilométerre élő és dolgozó két ember között működni kezdett „a kémia”. Campbell írta a számokat, Lanegan énekelt, és meghökkentőnek tűnő együttműködésből nemhogy kudarc nem lett, de még két nagylemez és közös fellépések sora. Lanegan utolérhetetlen hangját („a csellóm hangjára emlékeztet” - mondta róla Campbell) felfedezte magának a grunge-on és a stoneren túli világ, mindenekelőtt a brit elektronikus zenészek. Lanegan sötét, démoni éneke ott kavarog az UNKLE, a Soulsavers vagy a Bomb The Bass-es Tim Simenon fortyogó balladáiban sőt, tavaly még Moby is felkérte egy közreműködésre. Mindeközben persze a rock-gyökerekről sem feledkezett meg, énekelt például az Earth eddigi utolsó lemezén, a Primitive & Deadly-n is. De hallhattuk őt a Magyarországon négy éve bemutatott Fékezhetetlen (Lawless) című gengszterfilmben is. A filmzenét Nick Cave és Warren Ellis szerezte, ám két elsöprő erejű feldolgozásban, a Velvet Undergroud White Light/White Heatjében, illetve Captain Beefheart Sure 'Nuff 'N Yes I Do-jában énekel – szokás szerint elképesztő intenzitással.
És közben nemcsak az elektronikus zene képviselői fedezték fel Lanegant, hanem Lanegan is az elektronikát. Legutóbbi albumain már nem egy rafkós effektet hallhatunk – persze csak ízléssel, de kiderül belőlük, hogy Lanegan már nem az a kifejezett gitárközpontú grunge-harcos, aki évtizedekig volt. 2013-as feldolgozáslemezén - melynek nyitódala a hajót többször is megjárt Chelsea Wolfe szerzeménye - vagy az április 28-án megjelenő új albumán, a Gargoyle-on a jellegzetes, balladisztikus, melankolikus, már-már démonikus, sötét, pulzáló rock dominál. És természetesen az egészen ott uralkodik Mark Lanegan letaglózó, magával ragadó orgánuma: „a grunge hangja”. Lanegan 2012-ben és 2015-ben is az év egyik legjobb koncertjét adta az A38-on. Nagyon valószínű, hogy a Gargoyle bemutató turnéján sem lesz ez másként. További infók ITT.
