A Helmet tipikusan az a zenekar, amit életem bármely pillanatában, bármilyen okból kifolyólag szívesen hallgatok. Egyedi, de nem önkényesen, hanem ösztönösen. Olyan riffekkel operál a Page Hamilton vezette brigád, hogy nem lehet nem megszállottan belebólintani a megtördelt szólamaiba. Szóval minden amellett szólt, hogy ez egy igen erős este lesz, még úgy is, hogy azért a Dürer középső terme a Room 041 azért kicsit aggodalomra adott okot előzetesen méret/hangzás okán.
Az új albumát turnéztató legendák most elő zenekart is hoztak magukkal a Local H személyében. A Local H kapcsán lehetne azt mondani, hogy egy kult bandáról van szó, de addig azért nem vitte az illinois-i duó. Undergroundnak is titulálhatnánk, de amúgy teljesen befogadható grunge alapú, a korai post-hc ízeivel is kombináló csapatról van szó. Értsd: zúzósabb, lendületesebb rádió barát rock zenét csinálnak. Maga a zenekar 30 éve működik, de 1995-ig kellett várni a debütálásukra. Nem túlzás tehát azt mondani, hogy igencsak a radar alatt mozogtak eddig.
Személy szerint lövésem sem volt tavaly télig, hogy mit tudnak Local H-ék, akkor is csak a youtube adott segítséget, hogy el tudjam őket helyezni egy zenei palettán. Szóval fel voltam készülve arra, hogy majd dühöskés, kicsit frusztrált grunge emlékesttel melegítik elő a deszkákat. Ehhez képest egy igen eleven és tömény koncertet adtak, amire vevő is volt az akkor már kb. ¾ telt házat hozó közönség.
Scott Lucas énekes-gitáros amellett, hogy rendesen reszelte a gitárját, futotta az erejéből pár jól elhelyezett poénra is. Amikor a - Page Hamilton kivételével - a teljes Helmet is kisegítette őket egy szám erejéig, sztorizott egyet, miszerint a Helmet-et már régóta cseszegette, hogy mikor mennek közös turnéra. Ironikusan mondta, hogy régen nem ütötték meg a mércét, később meg már annyira se, mint előtte, de szerencsére találtak egy orosz sex tape-et Hamiltonról, így jutottak el többek közt hozzánk is. Zeneileg mindent bele adott a duó, a Bound For The Floor, vagy a High-Fiving MF pedig olyan pofátlanul, karcosan dörrent meg, hogy közben fel sem merült bennem, hogy kockásinges-dorkós-szakadt farmeres bandáról van szó –mert nem is volt az. Csak egyetlen kérdés kavargott bennem utána: Honnan a rákból szólt a basszus?
A Local H akut bulija után szünet, majd jött a fő attrakció. A Helmet igazán a 2010-es koncertjükkel kilóra meg vett. Addig is nagy kedvencek voltak, de azon a bulin Page Hamilton megmutatta, hogy 50 évesen, melegítőben, klasszikus szomszéd bácsi életérzésben is képes arra, hogy a rock történelem legmorózusabb riffjeit hitelesen és teljes átéléssel zúdítsa a hallgatóságra. Egy Helmet bulival nem lehet mellélőni, gondoltam. És nem is voltam messze az igazságtól.
Ami miatt kicsit bennem volt a félsz, az a Dead To The World albumuk miatt volt. A tavaly megjelent lemezük nem igazán vonzott magához, és amellett, hogy néhány dal néhány része megmozgatta a nyakizmaim, összességében úgy szállt el a lemez a fejem fölött, mint bárány felhő az égen, egy szelesebb napon. És mivel a turné apropója pont ez volt, így még a csalódásra is felkészültem legbelül.
Az első szettben ennek megfelelően az új album dalai voltak előre tolva. Nem mondanám, hogy rossz volt, de valahogy nem volt teljesen egyben az elején a Helmet. Azért a Bad News vagy az I Love My Guru feldobta a bizonytalanabb témákat, jelezve, hogy van az új anyagban is potenciál. A Seeing Eye Dogról a So Long is az erősebb pillanata volt az estének, de volt csipegetés a klasszikus korongok közül is, ami inkább megmozgatta a teljesen megtelt 041-es termet. Amellett, hogy volt például a Give It a Meantimeról, a Bettyt rendesen kivesézték –halleluja!-, volt Wilma’s Rainbow, Tic, meg az I Know, ami talán a legnagyobb rekreációs Helmet dal, stílszerűen ez pont akkor kezdődött, amikor cigi szünetelni mentem. Ez pont jókor jött, mert Page Hamilton egy elég kínosra sikeredett/ vagy épp kiváló fricskaként működő (döntse el mindenki maga) zenekaros bemutatást csinált előtte. Azért az látszott a zenekaron, hogy több, mint egy hónapja tolják a turnét, és néhol eléggé megfáradtnak tűntek.
Nagyjából egyórányi játékidő után levonultak, de a ráadás már tényleg egy hamisítatlan Helmet esszenciás őrület volt. Folytatódott a Betty vonal a Just Another Victim, Milquetoast, és a Sam Hell hármassal. A záró akkord pedig az In The Meantime volt. Ennél a blokknál megint úgy éreztem magam, mint azon a bizonyos 2010-es bulin. Áradt belőlük az energia, minden riff elemi erővel vitte be a gyomrosokat, és minden ütem azon dolgozott igen magas találati aránnyal, hogy letépje az arcodat. Összességében tehát ha nem is hibátlan, de egy minden szinten elismerésre méltó estét varázsolt a Helmet. Ismét. Remélhetőleg nem utoljára.
FOTÓK: Réti Zsolt. További képek ITT.
