A psychobilly egyik leghíresebb képviselője 9 év után újra elérhető közelségben lépett fel. Ritkán járnak Európában, még ritkábban Németországon túl kelet felé. No meg eljutni egy koncertjükre eddig mindig tartogatott kihívásokat. Anno 2005-ben az angliai Sheffieldig utaztunk páran – mert akkor az első Európa turnéjuk lényegében csak angliai állomásokat jelentett, a londoni koncertjük pedig hónapokkal előtte sold-out volt –, majd 2007-ben a legelső osztrák bulijukat aznap késő délután mondták le egészségügyi probléma miatt. Persze amikor már a magyar brigád az Arena nyitott részén sörözgetett, levezetve az előző estés Royal Crown Revue koncertet. Míg végül 2008-ban egy kellően pörgős és lendületes koncertet adtak, bizonyítva, hogy élőben nincs lassúság – bármennyire is könnyedebb hangzás felé indultak el az akkori albumukkal.
Az elmúlt években azért inkább a nagyobb csend jellemezte a zenekart, a frontember Nick13 is elkezdte építeni a szóló karrierjét, amelynek eredménye egy számomra nagyon is élvezetes és rendszeresen hallgatott country album lett. De érezhetően a kezdeti durvaság eltűnt az újabb albumokból, konszolidáltabb, kisimultabb, de emellett igényes számokat hoztak össze. Továbbá Nick13 mellett rendszeresek voltak a tagcserék is (pl. a bőgős Geoff egy rablótámadás során az otthonában szerzett fejlövést, felépült, próbálkoztak utána újabb koncertezéssel is, de végül a koncertezést/turnézást nem tudta tovább vállalni, így távozott a bandából).
Félő volt, hogy a zenekar jövője így kérdésessé válik, dehát mindannyian tudjuk, Tiger Army Never Die… jött is az új, ötödik album és önmagukhoz képest egy nagyobb turnéba is kezdtek, több olyan várost és földrészt érintve, ahol még sosem léptek fel.
A harmadik album dobosa Mike Fasano visszatért, illetve a bőgőknél a szerb visszamenőkkel rendelkező Djordje Stijepovic van 2015 óta, aki Motörhead Lemmy ’The Head Cat’ projektjében is bőgőzött. És most 9 év után újra eljutottak Bécsbe egy hétfő esti napon. Nem volt kérdés, látni akartam őket újra.
A Tiger Army kezdés 22 órára volt tervezve, előtte két előzenekar bizonyíthatott. Az Arena nagytermébe volt meghirdetve az esemény, de várható volt a limitáltabb nézőközönség, melyet úgy kezeltek, hogy a lépcsős sorok és a fenti galéria le volt zárva. Így már jobban össze lett sűrítve a kb. 200-250fős közönség.
A King D & The Royals of Rhythm kezdte a sort, sajnos csak az utolsó pár számra értünk oda, de rendkívül élvezetes és hangulatos koncertet adtak. Bármilyen korábbi előítéletemet félre kell tennem, osztrák bandához képest szuper és authentikus rockabilly zenekar. Nagyon jó énekkel és gitár témákkal. Bántuk, hogy csak ennyi jutott nekünk.
A másodikként fellépő Kitty in the Castet nem lett a kedvencem, egy-két szám után inkább a kinti iszogatást és beszélgetést választottuk. De a háttérben hallva a zenét, nem is csábultunk vissza többet a fellépésük alatt.
Végül 22:15-kor el is kezdődött a Tiger Army koncert az új album intrójával és kezdő számával. Az állunk leesett annyira pocsék volt a hangzás. Dob az egekben, bőgőből csak a kattogás hallatszott, vokál nulla, az ének botrányos volt.. . Nagy negatív meglepetés volt ez, főleg, hogy utoljára egy év jártam itt és az a Refused koncert a kivételesen jó hangzás miatt is marad meg örökre az emlékezetemben. De szerencsére a harmadik számtól már helyreállt a rend hangzásban. Minden albumról játszottak számokat, egy jó kis best of fellépés volt... F.T.W., Never Die, Pain, Rose of the Devil’s Garden, Firefall, Cupid’s Victim, I am the Moth, True Romance...
Nick13 számonként cserélgette a gitárjait, a bőgős játszott kézzel-lábbal és állva-fekve. A dobos pedig a karót nyelt egyenes hátas iskolát követve vitte a ritmust. Láthatóan élvezték a koncertet, összesen két ráadás részt iktattak be és a végére mindenkinek kijutott egy-egy szólózás is.
Nekem személy szerint a legnagyobb élményt a ’Where the Moss Slowly Grows’ nyújtotta – melyet egy barátjának a halála után írt Nick. Jól felépített és hihetetlenül szépen szólt élőben. Az egyik ráadás kezdődött vele, Nick13 egyedül kiállva kezdte ének-gitárral, majd a bőgős itt speciálisan vonót használva szállt be és végül a dobos belépésével a tempó is felgyorsult. Elvarázsolt teljesen, tökéletes volt.
Összességében nagyon jó koncert volt, sokkal erőteljesebb és mondhatni durvább, mint amely ritmikát megszokhattunk az utolsó lemezeken. Élőben az újabb számok is hasonlóan pörgősek, lendületesek, mint a régiek. Lassúnak/lassabbnak mondható szám talán ha volt három. Ugyanolyan jó volt hallgatni/látni a régi klasszikusokat, mint az újakat. Őszintén remélem, hogy nem kell újabb 9 évet várni a következő koncertjükre.
Beszámoló: Pónus Tamás
A képek nem a helyszínen készültek és a zenekar Facebook oldaláról vannak
