A régi szép idők, ugye? Amikor minden sarkon a zsákgatya, a festett zselés haj, meg ilyesmik jöttek szembe veled és ők voltak a metal zászlóvivői. Na, persze ezt nem lehet egyszerűen csak negatív éllel elkönyvelni, hiszen akkor is születtek igazán emlékezetes metaldalok akár a nu-, akár más metalzenei irányból, de azért azt le lehet szűrni, hogy az akkori korszak zenekarait a régimotoros metalosok nem feltétlen kedvelték és kedvelik ma sem. A Slayer szénnévarrt szószátyár riffmestere, Kerry King is az ilyen "öregek" közé tartozik, meg is mondta a magáét a témában.

"A 90-es évek végén nagyon kiábrándultam az egészből. Nem tudtam rájönni, hogy a Limp Bizkit miért is volt olyan nagy szám. Rám is hatással voltak: miattuk akartam abbahagyni a zenélést. Úgy gondoltam, hogy 'Ha ez lesz a zene jövője, akkor basszák meg, én utálom.'. Ezért lett az 1998-as lemezünk, a Diabolus In Musica nagyrészt Jeff Hanneman műve, ami egyébként nekem túlzottan is könnyed lett."

Mindenesetre a Slayer még mindig ott van a szeren, ráadásul Kerry is tartja a helyét, míg Fred Dursték épp a saját Chinese Democracyjukat igyekeznek már évek óta megszülni. Mi azért örülünk, hogy King apánk ottmaradt az Ölőben.