Nehezen szoktam meg, ahogy az elemi ösztönökkel megáldott Aaron Turner szétordítja a lelkét az Isis Celestial lemezén, de az Oceanic - Panopticon párossal egy életre megpecsételődött a sorsom, és menthetetlenül alattvalójává váltam Turner munkásságának. És miért őt említem, amikor zenésztársaitól sem elvitatható, hogy a végproduktum olyan lett, amilyen? Azt hiszem az Isis pont azért végezte be, mert a Meyer - Gallagher páros nem tudott lépést tartani, és érezhetően húzta vissza Turnert. Ha a Panopticon után befejezik, a valaha létezett legjobb zenekar címet oda is adnám nekik, mint ahogy a Murder City Devilsnek sem kellett volna már lemezt kiadnia, és akkor ők is esélyesek lehettek volna ...

Turner minden figyelmét az Old Man Gloomnak szentelte, de aztán, teljesen váratlanul, 2014-ben jött a hír, miszerint egy Sumac névre hallgató trió gitárosaként újabb zenekarban vállal szerepet. Mivel az O.M.G. nekem annyira nem adta be, reménykedtem, hogy a Sumac képes lesz pótolni az Isis által hátrahagyott űrt. 2015-ös debüt lemeze nekem emészthetetlennek bizonyult, viszont a tavalyi What One Becomes már dirrr páfff, sőt, hála neki, már a The Deal is sokkal barátibbá vált. S mivel 7 év telt el úgy az életemből, hogy nem láttam színpadon Aaront, így csak a megfelelő alkalmat vártam, hogy az ínséges időknek véget vethessek. Az meg, hogy végül Berlinbe mentem, külön hatalmas élmény volt. Jártam már ott két alkalommal, de csak futólag (AFI 2x), most viszont 5 napig vegyültem a helyiekkel, miközben letudtuk szerelmem születésnapját, és megismertem nagyon sok érdekes és értékes embert, bejártam a várost, az éjszakát, és örökre beleszerettem. Berlin lett az én tenger nélküli Barcelonám.

A koncert ottlétem második estéjére esett, s mivel az első roppant erősre sikeredett, így eléggé enervált állapotban értem a Cassiopea klubhoz házigazdámmal Tusival, aki elkísért, hogy ne kelljen egyedül tekeregnem a városban. A bejáratnál viszont azzal szembesültünk, hogy a buli sold out. Hiába rimánkodtam, hogy 1000 kilométert utaztam ezért a koncertért, süket fülekre talált. Azonban a szerencse, mint oly sokszor már, mellém szegődött, és a mellettem álló fiatalembertől sikerült egyetlen darab jegyhez jutnom. Házigazdám pedig belemerült az okostelefon nyújtotta örömökbe, amiért örökre hálás leszek, hogy ilyen lazán fogadta, és maradt ott velem a végéig.

Már meg sem lepődtem, hogy nem csak a Cassiopea klub, hanem az egész környék, sőt, az egész kerület élt, lüktetett. Bárki bármire is vágyjon, azt itt megtalálja. Barátaim Sumac helyett Emma Ruth Rundle koncertre mentek, de előzetesen lecsekkoltam, hogy a négy este alatt kiket lehet még elcsípni, és 139 koncertet találtam, nem beszélve a rengeteg elektro buliról...

A terem kb.120 fős lehetett, és dugig megtelt, de sikerült kezdésre valahogy előre verekednem magam. Hozzászoktam külföldön ahhoz, hogy ott a megfelelő helyen és megfelelő hangtechnikával dolgoznak, mégis rendre leteszem a hajam, mert ahogy a Sumac megdörrent, az valami mennyei volt. Mivel Brian Cook basszer főállásban foglalatoskodik a Russian Circles-zel, így ismét az ex-Melvins bőgős Joe Preston pengetett. A pali annyira szuggesztív, hogy igencsak megosztotta figyelmem, hiszen alig vártam (Turner viszontlátásán kívül), hogy láthassam "munka" közben Nick Yacyshynt ( Babtist ), aki a szart is kipüföli a dobcájgból az élő felvételeken. Nem is kellett csalódnom, precízen és látványosan adta az alapot Turner alá, aki meg úgy gitározott végig, mint aki az élete fő művét adja oda éppen a szerencséseknek.

Ja, az Isis egy sokkal könnyedebb műfaj, és semmi értelme összehasonlítani, de muszáj annyit megjegyeznem, hogy tényleg ÉREZTEM, ahogy Turner teljes lénye egybeforr a hangszerével, és a hangok úgy áramlottak a ládákból, mint valamiféle transzcendentális rituálé. A teljes program alatt fülig ért a szám, egész este a baseball satyómért hajlongtam, mert valahogy mindig leesett, de sosem fogtam fel, hogy miért. A legnagyobb flesh a Clutch of Oblivion volt, de a Rigid Man vagy a Hollow King is megtette a maga hatását. Pillanatnak tűnt az egész. Annyira ráhangolódtam erre a pusztító, elemi erejű zenére, hogy amikor vége lett, leforrázva álldogáltam. Fájt a hiánya. Ürességet éreztem nélküle. Semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy ezt most azonnal újra át akarom élni. Nem csak az év, de az elmúlt jó pár év legmélyebb benyomást keltő koncertje volt ez számomra. Vissza! Vissza! Vissza! /a képek nem a helyszínen készültek, a zenekar FB oldaláról származnak/