Az újbudai sportcentrumot mint koncerthelyszínt most nyílt először alkalmam bevizsgálni. Az érkezést és a bejutást valamivel nyolc óra (azaz kezdés) előtti időpontra lőttem be. Ekkorra a nagy emberhullámok már levonultak, ami azt engedi feltételezni, hogy a – saccra háromnegyedháznyi – tömeg beengedésével és mozgatásával nem lehetett különösebb probléma. Odabent pedig a küzdőtér hátsó traktusaiban is üzemelt pár büfé. Az ülőhelyeknek gyakorlatilag mindegyikét elfoglalta a nagyérdemű, viszont ha „cimbora kicsit elfáradt” a maratoni hosszúságú műsor közepette, akkor simán elfoglalhatott egy széket oldalt vagy hátul. Ebből a szempontból nézve nem pusztán abszolút indokoltnak bizonyult az utolsó utáni pillanatban végrehajtott helyszíncsere, de igen rugalmas megoldásnak is. És ami megint csak fontos tényező: a hangzással sem volt semmi gond, ami sajnos ma sem mindig és mindenhol adott minálunk… Szóval mindenki nyugodjon le a …-ba, átment az „alkalmassági teszten” a csarnok!

Ahogy a zenekar is kitűnően vizsgázott (még szép!..), szinte minden tekintetben. A huszonöt éve megjelent, túlzás nélkül korszakos jelentőségű Images And Words album egy az egyben történő eljátszása, a ráadásban a teljes A Change Of Seasons (!) eposszal megtoldva, olyannyira nemes, baráti gesztus, hogy bármelyik rajongó a keblére ölelné érte az öt muzsikust. Az ezredforduló óta íródott Dream Theater szerzeményekből, na meg az instrumentális Hell’s Kitchenből – újabb kedves meglepetés – álló első blokk értelemszerűen afféle elnyújtott előjátékul szolgálhatott csupán a főműsor adta orgazmikus élményhez, de azért a The Dark Eternal Night - The Bigger Picture nyitány sem volt éppen hervasztó! (Előbbi is csak akkor üthetett volna nagyobbat, ha Jordan Rudess kütyűi nem nyomják agyon azt a vaskos záró riffet…) Jó ötlet volt John Myung bőgős részéről a Jaco Pastorius előtti tisztelgés és a valóban erősen Metallica hatású As I Ambe apró gegként beleszőtt Enter Sandman részlet is. A saját monumentalitásába belefulladó tavalyi The Astonishing két tétele ellenben untig elég volt nekem az estére arról a lemezről.

Mintegy húsz perc szünet után következett az Images and Words szett, amelyet egy, a legnagyobb negyedszázaddal ezelőtti kislemez-sikereket felidéző intro vezetett fel. Ez az egyveleg újfent alátámasztotta, mennyire különlegesnek számított ez a csapat az akkori közegben. James LaBrie – aki, mint tudjuk, pont az Images…-en mutatkozott be a Dreamben – is gyakran ragadtatta magát hosszas, sztorizós konferálásokra, amelyekben elmesélte a csatlakozásának történetét és az albumhoz fűződő legszemélyesebb emlékeit. Ha már az énekesnél tartunk, az ő jelenlegi hangi korlátai és ingadozó élő teljesítménye állandó vitatémát szolgáltat az érintettek körében, úgyhogy ezúttal sem kerülhetjük meg a kérdést. Nos, ha képes volt az egész túrát az aznapi nívón végigdalolni, akkor minden elismerésem az övé, noha több mint fülbeötlő, hogy az utóbbi időkben rá egyre inkább jellemző lekerekített, viszonylag szűk keretek közé szorított dallamok mennyivel jobban fekszenek neki így ötvennégy évesen. Elég az Another Day és a Take The Time legmagasabb témáira gondolni. Ezeket profi módon ültette át a neki legkényelmesebben befogható tartományokba az úriember, bár necces pillanatoktól sem mentesen, és persze ebben a formában nem is volt az igazi a dolog. Itt van tehát a konkrét magyarázat a „szinte minden tekintetben” kitételre.

Társain természetesen semmi nem múlott, ők hiba nélkül tették a dolgukat és Myunghoz hasonlóan a többiek is beiktattak rövidebb magánszámokat a programba. Mike Mangininek a Metropolis Pt. 1 középrészébe illesztett „oktatóprogramja” tipikusan az a fajta dobszóló, amelyet nem feltétlenül hagyna ott az ember a pultnál való sorban állásért. A fickó sosem volt olyan ízig-vérig showman alkat, mint Mike Portnoy, akinek úgyszólván lételeme az egészséges exhibicionizmus, technikailag azonban alig akad párja. Rudessnek és John Petruccinak egyik-másik nóta bevezetőjében, illetve záró részében adódott lehetősége villantani egyet-egyet a maga hangszerén.

Mindehhez teljességgel lecsupaszított színpadkép társult, még a háttérvásznat és a vetítést is kiiktatták belőle, egyedül a fényekkel folyt némi bűvészkedés. Ezen felül maximum Rudess alkalomszerűen felvett varázsló-fövege jelentett némi extra látványosságot.

A nagy kérdést nyilván az jelenti majd eme „nosztalgia-kör” után, hogy képes lesz-e még bármilyen mértékű megújulásra a Dream Theater a következő lemezével, és hogy mikor szándékozik előrukkolni elő vele a köztudottan feszes munkatempót diktáló társulat. Talán nem ártana végre egy hosszabb pihenős-feltöltődős időszakkal rákészülni.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.