Hálátlan feladat, ha egy fesztiválról kell beszámolót írni mivel sok-sok ember kemény munkáját bírálja ilyenkor az ember és hiába a feszített tempó, a sok befektetett energia, az a bizonyos légy valahogy mindig jóllakik abból a bizonyos levesből. Persze nem csak negatívumokról szeretnék írni, mert a NOVAROCK-on töltött idő alatt pozitívumból is jutott jócskán. Kezdeném is a legelején…
A szerdai nyitás nekem majdnem teljesen kimaradt. Késve érkeztünk a fesztiválra és mire a sötétben sikerült eljutni a VIP parkolóig az órámra nézve csalódottan láttam és nyugtáztam magamban, hogy A FIVE FINGER DEATH PUNCH koncertjét annak rendje s módja szerint lekéstem. Még nem volt szerencsém látni Őket, kicsit csalódott is voltam, de annál jobban izgatott, hogy a friss ropogós PRESS feliratú karszalagommal nekiszaladjak a fesztivál nyújtotta lehetőségeknek. 20 perc erőltetett menet után el is értünk a több csatornás beléptető ponthoz, ahol rengeteg ember tolongott hosszú sorokban. Várakozás közben volt időm kiköhögni a gyaloglás közben belélegzett nagy mennyiségű port, amiről a későbbiekben szót ejtek még…
Mivel nem volt rutinom ezzel a fesztivállal kapcsolatban a karszalagomat felmutatva bíztam abban, hogy a biztonsági személyzet a táskámban lapuló még hideg ásványvizet húzza be, de nem volt szerencsém… (Másnap ugyan itt egy másik biztonsági ember azt javasolta, hogy a néhány méterrel arrébb elhelyezett kijáraton a PRESS szalaggal vihetünk be vizet, üdítőt, piát, kaját, lényegében bármit. Ki érti ezt?) A rögtönzött einstand után újult erővel indultam a Blue Stage felé, hogy a már javában játszó LINKIN PARK bulijába bele tudjak nézni. Néhány szám után a körülöttem lévő arcoktól annyit hallottam: langweilig, azaz, uncsi… Igazuk volt. Nem pörgették maximumra a bulit. Sok volt a langyos nóta, hiányoltam a slágereket az új dalokról pedig szót sem ejtenék. Sose voltam a banda rajongója, most sem győztek meg. Az est utolsó fellépője a FATBOY SLIM volt, a közönség nagyon élte a bulit. Nem csípem az ilyen zenét, de feldobott a színpad előtt összegyűlt több ezer önfeledten ugráló, bulizó ember. Koncert után nem volt kedvem feltérképezni a fesztivál területét így a parkoló felé vettem az irányt.
Csütörtökön időben indultunk útnak két autós kis karavánunkkal, hogy 15:05-kor kezdődő SUICIDAL TENDENCIES bulit elcsíphessük, de a sors másképp akarta, így Mosonmagyaróváron beleszaladtunk egy durva balesetbe. Sajnos az esetben többen megsérültek, de szerencsénkre nálunk nem történt sérülés, és az autónk is megúszta néhány apróbb karccal meg egy törött lökhárítóval így a több mint két órás helyszínelés és egyéb hatósági intézkedés után folytathattuk utunkat Miklóshalma felé. Természetesen az eset rányomta a bélyegét az egész napunkra, ami köszönhető annak is, hogy három olyan zenekarról maradtam le, ami miatt alapból elmentem volna, ha más nem is érdekelt volna az aznapi felhozatalból. …szóval a Suicidal mellett a DEVILDRIVER-t is és a THE DILLINGER ESCAPE PLAN-t is fújhattam. A Dillingert Néhány éve láttam Bécsben klub koncerten, de jó lett volna látni, ahogy feltúrják a színpadot.
Húsz perc autóút után a fesztivál külterületéhez érve megakadt a szemem a külső parkolón, előző este fel sem tűnt a sötétben, de ahogy elhaladtunk mellette ledöbbentem, hogy mennyire sokat kellene gyalogolni a fesztiválig, ha itt tennénk le a kocsit. Hálás szívvel tekintettem szürke PRESS feliratú karszalagomra majd még egyszer körbepásztáztam a hatalmas parkolót és suhantam tovább a barátságosabb VIP parkoló felé. Az előző nap hibáiból tanulva felkötöttem az arcom elé megfakult bandanámat amit ICE-T hajított a közönségbe egy BODY COUNT koncerten majd egy nagyon kedves barátom nekem adta ajándékba én meg ereklyeként őrizgettem otthon, hogy ha a szükség úgy hozza, jó szolgálatot tegyen. Úgy hozta, a fullasztó száraz levegő megtelt porral. Még volt több mint fél óránk a GOJIRA koncertig így kicsit belevetettük magunkat a vásári forgatagba. Körbejártuk a bazárokat ahol a fesztiválokra kötelező metálpólókon kívül mindenféle vicces és egyéb kiegészítőket lehetett kapni valamint a csekkoltuk a kajáldákat is amikből jócskán akadt a fesztivál területén. Szinte mindent igényt kielégítően sokszínű volt a felhozatal. Az árak viszonylag megfizethetőek voltak, de aki igazán jót akart kajálni jó áron az a Hofer grill sátrában találta meg a tutit. A portya vége a Red Stage melletti kifőzde soron végződött és a koncert kezdéséig pont belefért egy jó steak burgonyát cordonnal kombinálva. Nem vagyok, nagy híve a különleges kajáknak főleg nem fesztiválon gondolom, sejtitek miért…
18:20 - A francia GOJIRA pontosan kezdett, sikerült majdnem középen helyet találnom nem túl messze a színpadtól így minden jól láttam és a hangzás is rendben volt. Nem vagyok nagy rajongójuk, de a koncert után úgy éreztem, hogy talán több figyelmet kell szentelnem a csapatnak. A francia metálfejek az intró után az Only Pain-el nyitottak majd a The Heaviest Matter of the Universe-el folytatták… Jól érezhetően élvezték a fellépést és ez a közönségre is jó hatással volt. A tikkasztó meleg ellenére a majd egy órás koncert alatt egyszer sem lankadt se a közönség se a zenekar lendülete, a kevésbé zúzda számokat is olyan elánnal prezentálták, hogy öröm volt nézni. Az egyetlen negatívum talán csak annyi, hogy a színpad mögött kezdett lemenni a nap így sokszor a kivetítőn kísértem figyelemmel a bulit, hogy kíméljem a retinámat a gyilkos napsugaraktól.
Fél óra regenerálódás után visszaólálkodtam a színpadhoz, hogy első alkalommal végre élőben is megnézhessem a progresszív sludge metal zenével pusztító atlantai MASTODON-t. Az eddig látott és hallott fellépők közül talán Ők szóltak a legjobban. Annyira feszes és precíz volt minden, a gitárok gyönyörűen szóltak, minden dallam és hang átjött semmit sem fújt vagy torzított el a szél, a színpad mögött lassan a horizont alá bukó nap fénye sem zavarta már annyira a szemem és a porral telt levegő is elviselhetőbb volt. Kicsit tartottam tőle, hogy az előző esti budapesti buli utáni after lehúzza őket és egy laza bazseválással letudják a fesztivált, kellemeset csalódtam. Eközben a „Red Bull” színpadon 19:55-kor kezdő TOUCHE AMORE buliját sem akartam kihagyni, abba a tévhitbe ringattam magam, hogy képes leszek otthagyni a MASTODON-t. Nem voltam rá képes… most az egyszer megbocsátom magamnak, hogy nem néztem meg egy tőlem száz méterre fellépő bandát, amire normál esetben elmentem volna egy különálló klub koncertre is. Visszatérve a MASTODON-ra, rég nem láttam ennyire jó és élvezhető koncertet fesztiválon! A setlist jól megfontolt, slágeres, előre kitervelt merénylet volt és nem mellékesen imádtam Brent Hinds átszellemült játékát. A buli után újabb fél óra lazítás következett volna, ha nem a földön, szemétben fetrengő emberen kellett volna átvergődni magunkat némi frissítőért a színpadhoz közeli itatóba. Gyors hidratálás és irány vissza a színpadhoz…
Hangzásban messzemenőkig gyérebb és erőtlenebb produktum ellenére is jóval nagyobb közönség gyűlt össze a floridai A DAY TO REMEMBER bulijára. Miután lement a nap már a klíma is elviselhetőbb lett bár a por még mindig kegyetlenül kínozta a torkomat, az arcom elé kötött izzadtságtól és portól ragadó bandana is inkább fojtogatott mintsem enyhítette volna a szenvedést. Mindezek ellenére mégis élvezetes show-t nyomtak. A közönség kajálta az óriási strandlabdákat, a különös űrlény ruhában színpadon bohóckodó fickót, aki egy király gázos puskával pólókat lőtt a tömegbe és a színpadról bedobált WC papír gurgulák is nagy sikert arattak. Jeremy McKinnon remekül levezényelte a koncertet, végig tartotta a kapcsolatot a közönséggel és a koncertet záró nóta a The Downfall of Us All is nagyott ütött. Miután elkezdett oszlani a tömeg megindultam a parkoló felé… Kicsit sajnáltam, hogy nem néztem meg az IN FLAMES-t és a SLAYER-t, de az IN FLAMES nekem a The Jester Race és Whoracle lemezek óta nem az, ami. A SLAYER-t pedig sosem éltem, így nyugodtan tudtam aludni…
A pénteki programból nem igazán érdekelt semmi így nem mentem ki a fesztiválra. A szombati napot nekem a német ESKIMO CALLBOY nyitotta. Roppant csalódott voltam, Sebastian "Sushi" Biesler hangja elképesztően hamis és erőtlen volt, a másik mikrofon mögött bohóckodó Kevin Ratajczak hangja rendben volt és a közönséggel is jobban megtalálnia a közös hangot. Vicces volt, ahogy megkérte az embereket, hogy szórjanak földet a levegőbe majd egy másik nótánál leültetett mindenkit. Ők is a talán legnagyobb slágerükkel az Is Anyone Up?-al zárták a szettet. A már megszokott harminc perces pihenő után a kaliforniai SUICIDE SILENCE kezdett őrült ámokfutásba a színpadon, nyitásképp a You Only Live Once-t prezentálták a felspanolt közönségnek. A közel egy órás buli alatt végig pörögtek, élték a színpadot. Hernan Hermida énekes sikeresen levezényelt néhány circle pitet és egy jól sikerült wall of death is becsúszott a programba. Remek koncert volt, annak ellenére is, hogy a hangzással nem voltam kibékülve. Néha elég kására sikeredett. A következő számomra érdekes banda a sokat látott HATEBREED volt, viszont addig több mint két órát kellett még várni így nekivágtunk nekimentünk a fesztiválnak, irány az óriáskerék. Kemény öt euró volt egy kör a fesztiválon felállított kosaras óriáskerékre, kipróbáltuk. A kilátás remek volt és a tegnapról mára hírtelen lehűlt levegő sem zavart. Kellemes volt. Miután újra két lábbal álltunk a földön átnéztünk a Blue Stage-re ahol épp a BROILERS játszott, nem igazán jött be, de a több ezer önfeledten szórakozó ember látványa ismét pozitív hatással volt rám és így a zene is elviselhetőbb lett. 19:10-kor kezdődő EPICA bulit pont nem akartam megnézni, de a PRESS sátorban (ahol egyébként közel fél áron kaptuk az italokat) sikerült némi erőt nyerni így gondoltam nem veszítek vele, ha belenézek. A klippes nótájukkal az Edge of the Blade-el nyitottak. A hangzás nagyon rendben volt, az énekesnő Simone Simons hangja élőben is elképesztő. Nem az én zeném, de nem bánom, hogy megnéztem őket. Külön kiemelném a billentyűs, Coen Janssen poénos mobiltelós szelfizgetését a közönséggel.
Kis csúszással kezdett a HATEBREED, de kárpótolták a közönséget olyan slágerekkel, mint: Live For This, Destroy Everything, Last Breath, Doomsayer, I Will Be Heard és még sorolhatnám. Nem is részletezném, hozták a kötelezőt. Buzgón búcsúzkodtak még a színpadon, amikor szélsebesen megiramodtam a parkoló felé, tartottam tőle, hogy nagy lesz a tolongás a kijáratoknál meg eléggé fáztam is. Összegezve az egészet, nem volt rossz, de mérget nem vennék rá, hogy jövőre kilátogatok a pannónia mezőre.
