Olyan koncerten voltam, ahol nem a saját telefonjuk fényét láttam az emberek arcán ragyogni. Sőt, egyáltalán nem volt semmilyen ragyogás. Szóval erős gyanú ébredt fel bennem, hogy akkor valószínűleg a többiek is érezni jöttek el. Azt a valamit. Vagy inkább sok mindent. Alig ismertem pár embert, de örültem, hogy együtt tudjuk vállalni ezt a kockázatot. Mi együtt és ő velünk. A fazon színpadon, azzal egy szál gitárral. Ami máskor bendzsó. Ehhez ugyanis nagy bátorság kell. Mert egyszerűen nincs ott semmi, ami mögé ellehetne bújni. Ember, hangszer, mikrofon és szék. Olyan közel, hogy a számok között történő újrahangolás is kapcsolatot teremt. Legalábbis ezt figyelte meg és mesélte most el nekünk az, aki a koncertje előtt megfogadta, hogy csak játszik majd és nem beszél. Két szám között pár dolog azért mégis elhangzott. Amik közül az egyik az volt, hogy az új dalok megértek a felvételre, amiből januárban stúdió lesz. A másik pedig, hogy lehet, hogy csak hazudni kell és utána minden mehet szépen tovább.

Nem hiszem, hogy láttam volna két egyforma The Devil's Trade koncertet. Ahol a dalok mondjuk ugyanúgy szólalnak meg. Amiken keresztül aztán én is mindig ugyanazt kapom. Hiszen ezek a dalok egy úton születtek.Szerintem ez kotta. Nem is értem tehát, hogy miért új bennem az a felismerés, hogy ezek a dalok akkor maguk is úton vannak. Nem csak a turnék alkalmával, hanem valahol beljebb is. Apró rezdülésekben akár, de változtak. Ezt éreztem, ezt hallottam ezúttal. Most néhol jobban megreccsentek. Máshol viharosabbak voltak. A hangzás tekintetében is. Önmagára reagálva pedig Dávidnak is volt egy újnak tűnő felismerése. Hogy igagazából ő is egy punk. Ezután, vagy ezzel együtt mondjuk már kevésbé volt meglepő, hogy a körénk betonozott posvány is szóba került megint, amit ehhez a szép új világhoz egyre könnyebb hasonlítani. A lelkes taps, amit ez az átkapcsolás kiváltott, viszont rendkívül fura volt.

Mint ahogy nekem az is, hogy párok együtt érkeznek meghallgatni ezeket a komor és heves érzületű dalokat. Holott valahol nagy őszinte is. Mint a számok között a színpaddal szemben az a hangos csend. Dávid babrál a hangszereivel, mi meg szeretjük nézni. Hagy vele egy kis időt. Az elárasztott erdélyi falvak elfeledett templomtornyairól szóló történet után tudniillik kell is az. A szám után, ami megidézte azt a történetet ugyanis jó, ha marad. Mint a népdal után, amiben a levelek hullnak. Az után úgysem akarsz mondani semmit. Mi sem akartunk. Én is a barátnőmmel voltam ott. Csütörtök az Instantban. Makó Dávidot hallgatni, megnézni. Aki a bendzsóján is áténekelte önmagát már megint. Annak az említett történetnek a végén pedig csak halkan mondta, hogy a történelemkönyvek szarok. Aztán eljátszott egy utolsó dalt is, mert az van mindig. Utána meg csak simán lejött a színpadról. Egy perccel később már valami más pezsdítő klubmuzsika szólt a falakból. Majdnem mintha semmi nem is történt volna. Mert lehet, hogy tényleg csak egy kicsit boldogabb zene kell és akkor mehet minden szépen tovább.

                                (Fotók: Somogyi Lajos/Bands Through The Lens. További képek ITT/