Nem megszokott dolog nálam, hogy ülőjeggyel (!) megyek koncertre. Néztem is, mint a moziban, amikor átvettem a belépőt. De hát ezt adta a gép, páholyból figyelhettem az előadást, mintegy az előre borítékolható élmény tudatában. Karfás-támlás szék, pattogatott kukorica és sör – tényleg csak a filmvetítés hiányzott…
Komolyra fordítva azonban a szót, elmondva és leírva is igen jól fest, hogy a szép emlékű Petőfi Csarnok után sokkal nagyobb hely ad otthont az Alter Bridge soron következő magyarországi koncertjének, ám a valóság az, hogy az aréna jelentős részét (ideértve az oldalsó ülőhelyeket is) lefüggönyözték, úgyhogy végeredményben nem mutatkozott számottevő különbség a két buli nézettségét tekintve. A hangulaton ugyanakkor nem rontott a dolog, voltaképp örülhettünk is, hogy nem valami kisebb, levegőtlen teremben kellett préselődnünk. A zenekar szintén hozta a formáját, sőt az ide kívánkozó minőségi nyitóbandát is – akárcsak az előző alkalommal –, szóval mit akarhatnék még?
A londoni székhelyű, Austin Dickinson (ex-Rise To Remain) énekes vezette As Lions egyelőre nem reformálja meg a dallamos rock / metal muzsikát, viszont a tisztességesen elsajátított alapokra már most is megbízhatóan építkezik. A figyelem középpontjában természetesen Bruce mester fia áll (dehogy áll, egyfolytában mozog!), vélhetően az intróban a szirénázás is ezt volt hivatott kihangsúlyozni, és bár az Iron Maiden-féle légiriadóhoz képest itt Marcipán kutyus adja a hangjelzést Pityke őrmester motorjáról, felettébb ígéretesen teljesített őt is, a csapat is.
A megszólalást sajnos nem sikerült topra tenni – a harmadikként felcsendülő Bury My Dead alatt végre Dave Fee dobos vokáljai is beérkeztek – és addig mintha egyik-másik hangszeres is az öltözőben maradt volna, ami a színpadi show-t illeti, de az abszolút célirányosan slágeresre vett White Flags idejére már mindenki kellően belelendült. Az ifjabb Dickinson persze a legelső pillanatoktól csúcsra járatva pörgött. Frontemberként nyilvánvalóan atyjától tanult mindent, és jóllehet a torkából az a bizonyos heavy metalos őserő hibádzik, a hangja kimondottan kellemes és a fogós melódiák kidolgozásához is ért a srác. Utóbbi szempontból a másik potenciális sikerdal, az Aftermath és a szett végére hagyott monumentális The Great Escape jelentette számomra az oroszlánkölykök műsorának tetőpontját, de utólag csaknem az összes elhangzott nótát képes voltam felidézni. Ez ugyebár mindig jó jel, ha első alkalommal látunk-hallunk egy bandát. „Y generációs metal” (pontosan ez az, amire a mai Trivium nagyon rá bír görcsölni, és ami nagyon nem is áll jól nekik), hol egy kevés ordítós vokállal, hol meg billentyűs betétekkel, profin és igényesen. Mondjuk egy Dave-hez hasonlóan húzósan, de nála ötletesebben játszó ütős még tovább tudná emelni a produkció értékét, ám ezzel együtt is ideális ráhangolódás volt ez a főbandára. Az pedig nem kérdés, hogy a zenei pályára lépett Maiden-sarjak közül Austin és csapata viszi a pálmát.
A britek duruzsolása után az Alter Bridge már-már fülsiketítő robajjal csapott bele a Writing On The Wallba, de szerencsére a hangerőn nem az arányosság rovására toltak. Még szép, hogy Myles Kennedy énekes nyakában sem dísznek lóg a gitár, a prímet viszont mégiscsak Mark Tremonti hangszere vitte kettejük közül és olyan vastag hangzást produkált (Brian Marshall masszív basszusozásával is súlyosbítva), hogy a fejem leszakadt tőle! Ami különösen tetszett benne, hogy Scott Phillips egyszerre erőteljes és rafinált dobolásából sem maradt rejtve semmilyen apró részlet.
A mutatvány igazából egyetlen ponton sántít élőben, mégpedig színpadi akció tekintetében. Odáig ezek a teljesen hétköznapi kinézetű – és emiatt is végtelenül rokonszenves – amerikai gyerekek is védhetők, hogy náluk nincs „imidzskedés” és a háttérvásznon kívül nem szorulnak extra látványelemekre, de hát ennek ellentételezéseként három embernek kellene folyamatosan rónia a deszkákat és ehelyett inkább csak komótosan mozognak az urak…
Vagy ha ez sem működik, akkor könyörgöm, legalább Myles beszélhetne kicsit többet! Örülünk, hogy szerinte szuper közönség vagyunk és, hogy tetszik neki a város, ám pont ezért (a P. Boxos Korival szólva) a benne rejlő titkot tényleg bevallhatná magától némi zavart nevetés és pár eseti jellegű „Wow!” mellett… Kinek tennéd, öregem, ha nem nekünk? Itt barátok közt vagy, don’t worry be happy!.. Azt még megértem, hogy egy Slash mellett épp csak annyi reflektorfényt igényelt magának, amennyi a mikrofonosnak eleve kijár, a saját bandájában azonban már kevésbé. Így csupán olyan, hozzá kapcsolódó kedves kis epizódokról számolhatok be, mint a pódiumra feldobott, a terem túlsó végéből nem beazonosítható tárgy, amelyet Mr. Kennedy – bizonyára szerény félmosoly kíséretében – felkapott és biztonságba helyezett az egyik erősítőn, vagy az a jelenet, amikor a nagyérdemű letérdelt a Metalingus alatt, emberünk pedig éneklés közben nevette el magát az egyik rajongó oda nem illő megnyilvánulásain... Énekesként klasszis teljesítményt nyújtott, szó se róla, és az egész nem dolgozott annyira a csapat ellen, hogy nézhetetlenné tette volna az előadást, de hiba volna elhallgatni.
A program viszont újfent hibátlanul állt össze. A tavalyi The Last Hero lemezt nem erőltették túl, ugyanakkor az egyik fénypontot nekem éppen a My Champion hozta el a szett első harmadában. Kétségtelen, hogy korunk hőseivel van dolgunk, akik az As Lionshoz hasonlóan elsősorban a mai fiatal táborhoz szólnak, és akiknek meg is vannak a nemzedéki sikerszámaik (Addicted To Pain, Isolation – ugye erről nem is kell többet mondanom?), de mindemellett olyan mélység, illetve hangszeres teljesítmény is van a dalaikban, ami ezen a szinten kivételes. És ki ne hagyjam a szépséget, amely az akusztikusan elővezetett Watch Over You - In Loving Memory kettőst áthatotta!
Na, hát ezek miatt lesz ott a helyünk legközelebb is, ha erre veszi majd az irányt a négy hídember!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
