Sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan is lehetne leírni az Igorrr zenéjét?! Milyen stílusba sorolnám be, ha egyáltalán be kell sorolni?! Eléggé kísérletezős zene, van benne jazz, breakbeat, metal, klasszikus elemek. Ezt így gyúrd össze és megkapod, hogy körülbelül miről is van szó. Lehetetlen beskatulyázni, de nem is kell. 

Jó pár éve már annak, hogy megismertem a művészúr munkásságát, a Moisissure lemezzel. Azt is inkább egy véletlen böngészés során találtam meg -a borító volt -amire felfigyeltem, utána jött maga a lemez. Csodálatos és üde színfolt a sok punk és grindcore zenéim között! Tényleg nem emlékszem, hogy ez mikor történt, de nem is ez a lényeg. Teltek-múltak az évek, de az Istenért sem sikerült elcsípnem sehol sem a bandát. Mivel ugye a nyáron jelent meg a legfrissebb Igorrr lemez, amin olyan vendégzenészek vannak, mint például Travis a Cattle Decapitation-ből, vagy Teloch a Mayhemből, nyilvánvaló volt, hogy turné lesz a dologból. Szóval mit ad Isten (szegényt, mennyit emlegetem, bár itt pozitívumként), egyszer csak jön az infó, hogy végre eljutnak hozzánk is.

Csak azok a rohadt napok teltek nagyon, de nagyon lassan. Aztán mire feleszméltem, már itt is volt ez az októberi este, a színpadon pedig már dj. Mesterházy küldi a breakcore trackeket. Nyílván mindenki a főhős miatt érkezett, volt itt a tipikus bölcsészen át, a Mayhem pólós figurákig minden.  A hosszúnak tűnő várakozás közben, a legelső The Prodigy koncert jut eszembe, amin részt vettem. Oké, lemezeket ismerem, koncertfelvételek és klipek pipa, de milyen lesz élőben? Totál para lesz úrrá rajtam, még egy korty sör, majd egy hatalmas ováció a több száz jelenlévő torkából és beindul az iszonyat zajkeltés. Színpadon a kurva Igorrr! Megnyugodtam. Az első ütemek, az első énekhangok teljesen lelazítanak és elrepítenek egy totál más világba. Mindenki arcán öröm, nem győzünk a dalok után tapsolni és óbégatni, hogy átadjuk a zenekarnak az üzenetet, soha ne hagyjátok abba!

Laure Le Prunenec énekesnő, aki messziről Betty Love-ra hasonlít, de közelebbről sokkal szebb, úgy mozog a jazz és ki tudja még milyen alapokra, mint egy marionette bábu. Miközben olyan tisztán és magasan énekel, hogy az üveg összetörik a kezedben.

Laurent Lunoir aki viszont olyan gonoszságot áraszt a hangszálaiból, hogy az üveg miatt szilánkdarabokkal teli, véres kezedben semmi erő és szép lassan lecsúszol a mélybe… De aztán újratámad Gautier Serre és a dobos kolléga Sylvain Bouvier és visszahoznak arra a más világba, amit fentebb említettem.

Körbenézek, mindenki full kész, mindenki vidáman nyomja. Soha ne legyen vége az estének, még mindig csak ezt tudom mondani! De sajnos egyszer minden véget ér, így ez az egy óra is hamar eltelik. Nem akarom, ahogy hallom és látom a körülöttem lévőket, ők sem. De a zenekar hajthatatlan (kaptunk már ráadást). Újra leszállunk a Föld nevű bolygóra. Hazafelé a buszon azon tanakodtam, hogy ez mégis mi a franc volt? Átakarom élni még nagyon sokszor!

Köszönjük a Fingers Crossed  segítségét!  A képek a Bands Through The Lens oldalról származnak!