Egy baráti látogatás tetőzött ebben a szombathelyi kiruccanásban, amikor is a sokat megért és sok átalakuláson átesett Végállomás falai között láttam hazánk black metal büszkeségét. Méghozzá a lehető legideálisabb körülmények között, az elképzelhető legjobb felállással!

Előre is elnézést kérek a vendégként színre lépett zenekaroktól, de mind a helyi Halor – benne a volt Alfred’s Violin gitáros Csaba Béla Gáborral! –, mind a pécsi Gylliath legfeljebb epizódszerepre kárhoztatott a főbandához képest. No, nem mintha az általuk felvállalt ökölrázós „csata-metal” (korai Helloween, Running Wild, Sabaton módra), illetve a corpsepainttel is megtámogatott, nyers black metal bármilyen szempontból gázos lett volna, a hangosításukat viszont oly szinten sikerült túltolni, hogy az hosszabb távon mindkettőjük esetében az élvezhetőség rovására ment. El sem tudom képzelni, hogy bárkinek is jólesik így zenét hallgatni: pokoli hangosan, alig kihámozható gitársounddal. Végtelenül sajnálom!

Lám, ennyit jelent, hogy a Sear Bliss műsora alatt Scheer „Max” Viktor állt a keverőpult mögött. Ha valaki, akkor ő igazán tisztában lehet a zenekar mibenlétével, hiszen nem csupán földijük, de gitárosként is lehúzott néhány évet náluk. A nyitó Two Worlds Collide alatt azonnal olyan hangzás kerekedett ki, amely idehaza ma sem mindennapi szakértelemre és gondosságra vall. Tisztán, arányosan szólt minden, és a hangerő is bőven megmaradt a tolerálható határértékeken belül. Balzsam a fülnek, kár is lenne túlragozni!

Volt is mire hegyezni a hallószerveket, mert a Sear Bliss örökös védjegyének számító harsona abszolút magától értetődő módon simult bele a zenei összképbe, és a 2013-ban visszatért Pál Zoltán igen tetszetős dolgokkal dobta fel a dalokat, Kovács Attila gitáros – ő is játszott itt korábban – pedig elsősorban szólómunkájával vétette magát észre. A számomra az est fénypontját hozó, roppant hangulatos doomos témából építkező Lost And Not Foundot is a szóló koronázta meg.

De bármelyik tagot nézzük, akár hangszeres teljesítményét, akár színpadi kiállását tekintve, a csapatnak nincs sebezhető pontja. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy minden idők legerősebb Sear Bliss felállása van most együtt az alapember, Nagy András basszusgitáros-vokalista körül, akiket nem csak hallgatni, nézni is érdemes. Az itt elhangzott új dal, a The Mirror megírásában is nagy valószínűséggel részt vettek. Egy dolog mindenesetre biztos: ők öten dolgozták ki véglegesre, illetve gyakorolták koncertkészre. Felettébb örvendetes volna, ha rövidesen egy új lemez formájában is megnyilvánulna a jelenlegi formáció életereje. Főleg mivel az ezúttal amúgy is teljességgel mellőzött Eternal Recurrence lassan hat éve jelent meg!

Aki el tudja fogadni, hogy már rég nem a The Pagan Winter demó vagy a Phantoms debütalbum (a 1100 Years Ago-val búcsúzott a kvintett), illetve az akkori tagság idejét éljük, ahogy az itt összegyűltek is elfogadták, annak biztosan kivételes élményeket tartogat még a mai Sear Bliss!

Fotók: Szombathelyi Tamás. További képek itt.