Gondolj egy ismert rock, vagy metaldalra. Próbáld meg átrakni pajtaromboló country / redneck stílusba és tá-dáám! Steve ’N’ Seagulls! Talán nem is meglepő, hogy egy pihentagyú finn bagázsról van szó, akik tavaly már felforgatták Veszprém utcáit, most pedig Budapest lett a következő, önkéntes és szó szerint daloló áldozat. De még mennyire daloló!
Az hűvös idő talán még autentikusabbá is tette a finn hangulatot, már ha létezik ilyen, ráadásul a Dürerből érdeklődés miatt a Barba Negrába átrakott bulira áramlott is a jónép gazdagon. Igazából, ha belegondolunk, tök durva, hogy egy ilyen produkció mekkora helyet meg tud tölteni úgy, hogy saját dalokat egyáltalán nem is játszottak – pedig egy-kettő tényleg van, ha nem is több. Jó, legalább nem egy-az-egyben adagolják be az arcunkba a klasszikusokat, adnak neki egy paraszt ízt, az átalakításokkal is van munka, hiszen úgy kell átvariálniuk, hogy felismerhető is legyen a originál, meg meg is legyen benne az új hangulat, ha értitek, mire célzok.
Persze ez az előbbi, mármint a saját dalok hiánya sem engem, sem a szép számban megjelent nagyérdeműt nem zavarta, hiszen nem árulnak zsákbamacskát az északiak, mindenki tudta, hogy erről lesz szó, a hangulat meg akkora volt, mint ritkán szokott a koncerteken. Adódott persze ez a zene jellegéből is, de a muzsikusok is tudják, mi fán terem a szórakoztatás.
De haladjunk szépen, sorban! Az estét a Fonogram-díjas Asphalt Horsemen nyitotta. Most nem a hangos „verzióban” léptek fel, hanem az este hangulatához igazodva akusztikus átirattal szórakoztatták, melegítették be a már akkor is látványos mennyiségben odavándorolt tömeget. A nézőtérről az elején még döcögősen vették a lapot, de aztán frankón beindult az egész, jó volt hallgatni a sörízű southern rockot, még ilyen köntösben is. A királyságos saját dalok mellett felcsendült meglepetésként a Sweet Home Alabama, amit mindenki ismer és szeret, nagyot nem is lehetett mellélőni vele. Naná, hogy mindenki, akinek kedve volt, együtt énekelte a kvartettel ezt a klasszikust, de azért a saját tételek sem vallottak szégyent, sőt, ahogy egyre jobban belemelegedett a közönség, egyre családiasabb lett a hangulat is, egyre bátrabban szállt be a szórakozásra vágyó tömeg is. Én imádtam a bulit, hiába nem volt hosszú, sőt inkább rövidnek lehet mondani.
Viszont ahogy az átszerelés után berobbant az öt (jó értelemben vett) hülye finn, elszabadult a pokol. Mármint a hangulat. Mert az pokolian jó volt. Jöttek a rock- és metalklasszikusok átgyúrt verziói szépen, sorban, ahogy illik, ki-ki a maga kedvencénél jobban beindulva. A színpadon nem vitték túlzásba a látványt, a minimál fények mellett inkább a hülye öltözékbe bújtatott északiak vitték a prímet. Eleve ehhez a lószagú pajtahangulathoz nem is való a többezer luxnyi LED-panel, meg az utolsó takkig kiszámolt lámpahalmaz. Legyen egy kis fény és legyen tánc! És „ki lehessen érdemes legyen kimenni a pályára”.
Tánc, vagy legalább egy kis mozgás meg mindenképp volt, de aki épp nem volt mozgolódós kedvében, az is leköthette a figyelmét a színpadi eseményekkel. Persze nem volt tűzköpés, zsonglőrködés, csöcsös csajok, csak ez az öt puruttya finn, akik a minimál paraszt felöltőkkel így is elrabolták a közönséget erre a másfél órára. Nyilván voltak begyakorolt színpadi elemek, egy profi gárdánál kell is, de öröm volt nézni, hogy turné ide, vagy oda, lelkesen nyomják a talpalávalót. Persze ezt máshogy nem is lehet, akaratlanul is beindít, ha tetszik, ha nem.
Poén volt, hogy a zenekari bemutatásnál a bendzsós/gitáros Herman és a bőgős Pukki nevét hogy megjegyezte (és skandálta) a jónép. A mogorva, buta, de barátságos maci imidzset felvevő Hiltunen neve már kicsit nehezebb falat volt, de azért megpróbálták azt is a merészebbek. Eddig nem nagyon tértem ki a zenei részre, mármint dallista, ilyesmik tekintetében, de mit is lehetne róla mondani? Tényleg klasszikusok sorakoztak a gitárzene szinte minden vállfajából, az albumoknak is megfelelően megidézték többek között a Metallicát, a Rammsteint, a The Offspinget, Gary Mooret, a Panterát, de a záró Born To Be Wild jammelősebb része alatt még egy kis Hava Nagila is belefért a multikulti jegyében és ez még messze nem a teljes lista volt.
Mindent összevetve faszán hangulatos estét kerekítettek a fellépők, mind a magyar, mind a finn részről. Mind a két csapat képes volt arra, hogy kiszakítson kicsit a mindennapi fogaskerék-üzemmódból és leeresszük a fáradt gőzt, hogy egy kicsit előtörjön belőlünk a gyerek, az elnyomott vidéki, vagy éppen a bolond rocker. Van egy érzésem, hogy lesz még szerencsénk a finnekhez. Asphaltékat meg tessék elcsípni hangos bulin is a lehető leghamarabb!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
