A magyar közízlés groteszk mementójaként manapság is naponta megyek el tapétacsík méretű Edda koncertplakátok előtt. Ami a bolygóközi tanács soron következő elnökének sugárzó tekintetén túl különben más rejtélyt is tartogat. Rajta van ugyanis az a fazon, aki valahogy lenyúlta Ciklon séróját anélkül, hogy Küklopsz, Rozsomák vagy Vadóc üldözőbe vették volna ezért. Pedig nem nehéz kiszúrni, hogy ez ugyanaz a rőzse. Épp génállománnyal ember fején tudniillik nem serkent ilyet a búbjára, az már egyszer biztos. S bár a rockslágergyár tagjainak a fémzenéhez nem sok köze, nekem mégis az jut eszembe erről a hófehér szoborhajról mindig, hogy olyan mint az egész mai heavy metál. Sok fantázia kellett hozzá. Kiterjedése és szilárdsága épületes. Egyértelműen szomjazza a diadalt, de mikor úgy rendesen szembejön az utcán, az életről csúnyán és bizony mondom néktek, hogy egyből leszed. Pedig a metálban nem lehet nem hinni, ha már egyszer az oltalmazott és nevelt fel. Szóval úgy kell időnként egy disznózsíros metál lemez, mint gerinces sáskáknak a messiás. Ezért frankó, hogy még idén kijött a R.I.P. album és ezzel most bőven arat a kaszás.