Hosszadalmasabbnak, ugyanakkor kényelmesebbnek bizonyult szombaton az út a déli szomszédunkhoz az esetleges hétköznapi bécsi kiruccanáshoz képest, s így a Jugoszlávia idejéből megmaradt – ennek megfelelően a korabeli dizájn és elrendezés csúcsra járatva, annak minden nyűgjével együtt –, mintegy hétezer néző befogadására képes csarnokban hódolhattunk a jazz / blues rock nagyasszonyának. A szocreál érzet amúgy is lépten-nyomon kísért a városban, és szintén annak a kornak az egyik maradványa a Balkán sarkán, hogy a dohányzás az effajta nyilvános helyeken nem tiltott. Mint a Partizan hírhedt Grobari brigádja az ellenfél szurkolóit, úgy csapja meg a durván nikotinfüggő tömegből jövő tömény füst a gyanútlan érkezőt, és mondjuk az ilyesmire köztudottan kényes Glenn Hughes itt valószínűleg hiába is kötötte volna ki, hogy csak pöfékelés-mentes környezetben hajlandó fellépni… Bözsi néni azonban emiatt sem különösebben zavartatta magát, és olyan fergeteges show-t nyomott, hogy az embernek minden gondja-baja pillanatok alatt elpárolgott.
A helyi nyitózenekar teljesítménye a névben hirdetett texasi özönvízhez (Stevie Ray Vaughan utalás) képest sajna nem volt több mint egy alkoholmámoros hajnali húgyintás a Kalemegdan parkban. Muszájból letudja az ember, ha már olyan helyzetben van, de utána legfeljebb csak megkönnyebbülten konstatálja, hogy túlesett rajta. A szerbül és angolul felváltva konferáló, aggasztóan túlsúlyos Nenad „Mr. Swagger” Zlatanović énekes-gitáros vezette trió a műfaj elemeit gyakorlatilag recept szerint adagolva próbálta visszaadni azt a bizonyos életérzést. Azaz profin (bár kissé darabosan), de abszolút izgalommentesen játszott a három korosodó arc. A Hendrix-féle Crosstown Traffic feldolgozásából is egyedül a zsigeri hozzáállás és a lélek hiányzott. Nekünk szerencsére van egy Bill kapitányunk, és akinek ez nem mond semmit, az nem a megfelelő olvasnivalót böngészgeti éppen. Ha a rácoknak így is bejön a dolog, az minősítse az ő igényszintjüket.
Tulajdonképpen meg nem történtnek is tekinthetjük az egészet, mert Beth Hart egy hozzá illő nagystílű belépővel rögtön úgy nullázta Nenadék ténykedését, mint annak a rendje. A deszkákon megjelentek a kísérő muzsikusok és belekezdtek, hősnőnk hangja pedig előbb a karzatról harsant fel, majd őt magát is észrevehettük, amint biztonságiak által közrefogva a lelátóról a küzdőtéren át tart a színpad felé, miközben pacsizik a rajongókkal, puszikat dobál nekik – és persze énekel. Ilyen nyitány után úgy voltam vele, hogy bármire számíthatunk, akár az Am I The One mára legendássá vált, frivol jelenetekkel tarkított, Paradiso klubbeli előadása is megismétlődhet. Főleg mivel a hölgy olyan mélyen dekoltált és merészen rövid, rikító színű ruhában lépett színre, hogy keble bármikor az első sorokba omolhatott volna belőle, és ő maga is folyamatosan incselkedett az elől állókkal. Az imént említett erotikus műsorszámra végül nem került sor, ahogy az Am I…-ra sem, de a testi örömöket azért elég erőteljesen kihangsúlyozták Beth megnyilvánulásai és az egyes dalok (pl. Lay Your Hands On Me) is.
No, nem kizárólag a szexuális fűtöttség jellemezte a bulit, hanem úgy általában a határtalan érzelmek. Az énekesnő nem csupán dalokba foglalta, teszem azt, édesanyja iránti szeretetét, egykori párkapcsolatai némelyikét vagy a legnyomasztóbb gondolatait, de hosszasan és leplezetlen őszinteséggel beszélt is minderről az adott nóták előtt. A teljes zenekaros, zongorás és akusztikus hangszeres blokkokra osztott szett felépítésének megvolt a maga dinamikája, a számsorrend pedig gyakran a pillanat hatása alatt alakult. A zenészek tökéletesen alkalmazkodtak a dolgok ilyetén menetéhez, de a leharcolt kinézetű Jon Nichols gitárost, a jobbára egyhelyben állva, diszkréten játszó Bob Marinelli bőgőst és a minimális, felső tamok nélküli szerkóját – így a csajokat is akadálytalanul lehet fürkészni, ez legkésőbb a Sex Action óta nálunk is bevett trükk rock körökben… – vigyorogva csépelő Bill Ransom dobost semmi szín alatt nem lehet pusztán kiszolgáló személyzetnek titulálni.
Az énekhangra meg egyszerűen nincsenek szavak! A hihetetlenül nagyfokú átélés mellett a sokszínűség jellemzi a legjobban. A Sam Cooke-felé A Change Is Gonna Come-ban biztatott és felemelt, a The Boogiemanben és a Love Is A Lie-ban kiakasztott és iszonyatosan mélyre húzott, a katartikus Caught Out In The Rainben pedig a kérlelő suttogástól az orkánerejű üvöltésig mindent felvonultatott. Nem untatnék senkit a teljes dallistával, de hadd emeljem még ki a No Place Like Home-ot, amelyben a forró és szeretettel teli közönségreakciók ellenére is elhittük Bethnek, hogy hazavágyik néha (holott a férje is elkísérte a turnéra), valamint az a capella változatban elővezetett és ily módon különösen szívhez szóló As Long As I Have A Songot.
Beth Harthoz fűződő legelső koncertélményem tehát rendkívül mély nyomokat hagyott bennem, máris alig várom a legközelebbi alkalmat. Szívesen „repetáznék” akár a paksi Gastroblues fesztiválon!..
