Bolt Thrower, Autopsy, Carcass, Obituary, Bloodbath és Misery Index. Bandák, akiknek a teljes életművén rajta vagyok, mondhatni oda-vissza játszó lézerlemezjátszóba. Ezek után tehát nekem is érdekes, hogy a Cannibal Corpse ebben a párhuzamban vajon miért nem akadt be olyan erősen, mint a többiek fentebb. Régen ugyanis toltam én is becsülettel. Az emberbe hányt vadállat - Chris Barnes - egy vérben tocsogó metál mese közepén nem az a jelenség volt, aminek ne akartam volna odatartani a határfeszegető kis metál pofámat. Amit még akkor sem húztam el, mikor a műfaj tasmán ördöge végül lefarolt a bandából. Szerintem tudniillik tetemdaráló George bácsi érkezésével egy időben ért be zeneileg a Cannibal Corpse története. Ezért is abszurd részemről így utólag az, hogy a Gallery of Suicide után már nem haraptam az újabb cuccokat. Az első hat lemez maradt tehát az, amit végül jobban ismerek. Miközben lehet, hogy a később kiosztott cuccok lettek volna azok, amik nagyobbat marnak ezekbe a zsíros kis lukakba, itt a fejem két oldalán. Szóval első körben ezzel a felismeréssel gazdagodtam az új Red Before Black album kapcsán. Ami mindenképpen komplexebb, mint a végletekig csupaszított első négy album.