Nagy adósságomat készültem törleszteni azzal, hogy a Robot első, és a Weedeater huszadik szülinapi zsúrját belőttem a „must see” kategóriába. Bő 7-8 éve nagyjából két dalt láttam (utolsó vonat, és másnapi meló okán) a trió koncertjéből a megboldogult Tündérgyárban. 2012-ben Roskilde feszten sikerült teljes egészében látnom őket, de ha lábjegyzetben mellétesszük, hogy a koncert délután negyed kettőkor kezdődött, szakadó esőben, érezhető, hogy nem épp az optimális koncert-körülményekkel álltam szemben.
Na de most! Leszámítva a hétfői napot, minden a helyén volt egy pompás, füstös, sör maradékban tocsogó, kézzel levegőbe csapkodós, derékból bólogatós estére. A Weedeater lett végül az est egyetlen szereplője, amit személy szerint egyáltalán nem bántam. Egyfelől nem is nagyon tudtam volna a hazai pályáról olyan zenekart mondani, aki belesimult volna az este szurkos-mocsaras riff folyamába, másfelől így nem kellett attól tartani, hogy Dixie-ék valamiért indokolatlanul megcsúsznak.
Ez a helyzet mondjuk őket is kihívás elé állította, mert a későbbi interjú (kísérlet) alkalmával elmondták, hogy banda szabály az, hogy 2 órával koncert előtt már el kell kezdeniük a koncertre hangolódást előtöltéssel. Ez szemlátomást sikeresen abszolválták a ’fűevők’.
Dave ’Dixie’ Collins rövid felkonfja után egy igen erős kezdést hoztak. God Luck and Good Speed, Wizard Fight párossal nyitni az álmoskönyvek szerint is igen jó előjel, a hitvány, zabolátlan belassulásoknak igen szépen megágyazott ez a két dal. A Robot felől kicsit voltak előzetesen félelmeim (jól fog-e szólni, mennyire bírja majd el a hely a teltházat), de a hangzás már az elejétől kőkeményen megdörrent, Dixie basszusa közvetlen a gyomorba hatolt. Dave Shepperd gitárszólamai jól csengtek egybe a súlyos mélyekkel, a dobbal sem volt semmi gond (az új ember kilétét dobja kommentbe akinek kedve van), pedig Travis Owen is képest elég korrekt showt csinálni a bőr püfölésből.
A koncert gerincét a God Luck and Good Speed album adta. Volt itt For Evan’s Sake, 20 $ Peanut, Dirt Merchant, és a végére a legnagyobb megőrülés a Gimme Back My Bullet-tel, meg a Weed Monkey-val. Közben a Jason, the Dragon címadója is előkerült, és megpörgették a Bull-t is. Szóval rendesen nyakfájdító szettel jöttek.
Dixie meg közben csinálta a showt. Minden egyes apró mozdulatával átélte, eljátszotta a dalt. Szemforgatás, mikrofon mélytorkozás, meg közben egy üveg whiskey iszogatásával tarkította az előadásukat. Mondjuk ha van ember, akinél nem kell attól tartani, hogy ez a koncert élvezhetőségének a kárára megy, az pont ő. Néha el-elcsúszott az ütem, vagy a hangnem, de igazából ez egy olyan koncert volt, hogy erre pont magasan lehetett szarni. Plusz: Dixie ének témái még jobban feküdtek élőben, mint albumon.
Mert az elejétől a végéig egy nagyon súlyos, és fejletekerős koncerttel álltunk szemben. Lüktetett a majd egy órájában, és egy másodpercig sem volt benne üresjárat, vagy olyan momentum, hogy soknak érezted volna a zenéjüket. Aki tudja, egyszer mindenképp csípje el a Weedeatert, mert egy olyan (jó értelemben vett) paraszt zene, amit ilyen hitelességgel talán senki sem képes csinálni. Ennek tökéletes bizonyítéka volt a hétfői koncertjük.
Képek: POtographic Pictures
