Howard Jones majd’ 3 év kényszerszünet után ismét albumot villantott. Hősünk - legalábbis az enyém biztosan - komolyabb egészségügyi traumák következtében (3 nap kómában az eléggé az) levált a Killswitch Engage -ről, mert egyszerűen képtelen volt újra belemerülni abba a bizonyos flow-ba a zenésztársaival. Később testvére halálát kellett feldolgoznia. A Devil You Know zenekara hosszas jogi vitákba keveredett a dobos kilépése okán, ennek mielőbbi lezárása, hogy Light the Torch néven folytatódik inkább a projekt. Egyéni ízlés kérdése, hogy részemről nekem jobban bejön ez a név. A kálvária végeztével viszont végre itt a Revival, mely albumcímnek háttértartalmán nem kell sokat spekulálnunk az előzőek ismeretében.
Az új dobos Mike Sciulara, állítólag túlbuzgó lelkesedéssel vágott neki a közös munkának. Talán nagy szükségük volt a fiúknak erre a friss lendületre. Mike mellett számos más újdonságot tartogat nekünk az anyag. Például helyenként lágy, nem hangsúlyos elektronikát. Lásd mondjuk a The Great Divide elejét - meg közepét és végét -, de finoman megbújik máshol is. Az első klipből, a Die Alone-ból szemfülesen megneszelhettük, hogy ezúttal valami eltérőt kapunk az eddigiektől, akár struktúrájában. Egyéb újítás még Jones hozzáállása az ének témákhoz, hisz hanyagolta a metalcore-os őrjöngést, a melódiákra összpontosított helyette. Mindez lehetővé tette, hogy szabályosan tündököljön az énekesi pozíciójában. Elképesztően hozza a harmóniákat is, szívbemarkoló minden hang ami elhagyja a torkát, mégis technikás. Itt engedjetek meg nekem egy némileg kényes témát. Vagy ne. Leszarom, akkoris kimondom: rohadtul sajnálom, hogy nincs sokkal több fekete énekes a metal szcénában. Mert úgy hasraütés- szerűen nem okádom magamból a fekete metal dalnokok neveit csettintésre, nem tudom Ti hogy vagytok ezzel. Segíthettek még gyűjteni párat, hirtelen Benji Webbe (Skindred), Corey Glover (Living Colour), Derrick Green (Sepultura), valamint ha drasztikusan beleerőltetjük Lenny Kravitz, esetleg Danko Jones kattan az agyamba. Biztos mondtok még valamennyit, ám a lista úgyis aránytalanul kurta lesz, pedig micsoda pompás tehetségű legények ezek! Lehet a másféle orgánumuk teszi, a hangjuk telt öblössége jól áll a fémzenének. Kéne még néhány belőlük.
Azért nem maradtunk dühöngés nélkül, a The Sound of Violence nem csupán gitár témában vaskos, hanem Jones erre rápakolva kiereszti a mindenség haragját magából. Komolyan nem rossz egy 48 évestől. Ellenben dallamok tekintetében a The Safety of Disbelief tapadt a fülembe. Van az a kényszer, amikor az éjszakai buszon hazafelé, azt az egy bizonyos nótát akarod hallani, semmi mást, csakis ahhoz van hangulatod, már alig várod. Na ez ilyen.
A szövegek merőben személyes témájúak, ahogy azt Howard előre ígérte. Akadnak itt-ott coelhoi gondolatok benne, “Easier to curse than pray”. Mennyire igaz - ámultam el első hallgatáskor, mert Tőle egyszerűen ezek is ütnek ebben a formában. A Calm Before the Storm mondandója érintett a meg a leginkább, egyenesen a közepébe talált nálam. Számottevő esély van rá, hogy Ti szintén így jártok valamelyik trackkel. Ugyanakkor az érzelmességen túl, súlyos lett a Revival. The God I Deserve lehangolt, szúrós riffjei szinte döfnek. Francesco Artusato gitáros sokoldalúan kiváló, tudniillik az ő alkotása a kiadvány borítója. Beszédesre sikeredett, van mit elemezgetni rajta, mindeközben mutatós darab. Ryan Wombacher bőgőst szerencsére nem nyomták el, többek között ennek köszönhetően lett egy groove-os stílus beütése a lemeznek.
Egy hiteles, egyben átgondolt, emócióban gazdag, mégis eszesen megírt, masszív korong, drámai vokálokkal a középpontban. Egy egyensúlyozás, botlás vagy kilengés nélkül. A tagok azt mondták, a céljuk az volt, hogy mi végig tudjuk hallgatni mellőzve a számok átléptetését. Sikerre vitték.
