Kedves Anyu és Apu!
Tudom, mondtátok, hogy a zenélésből nem fogok megélni, tudom, mondtátok, hogy a punkrock nem visz sehová. Minden este, amikor a színpadon állok, a fülembe csengnek szavaitok, és vicces formában ezt megosztom a közönséggel is, akik jót derülnek rajta, de a budapesti koncert után számot kell vetnem magammal, és el kell gondolkoznom azon, vajon igazatok volt-e.
Ameddig a Refuseddal vagy az Internationellel turnéztam, mindez nem számított. Headlinerként bejártuk a világot, és srácok, lányok ezrei énekelték velem a dalaimat, szeretném azt gondolni, nem csak hallgatták, értették is. Csodálatos perceket éltem meg a színpadon, rengeteg barátra leltem, sok jó embert ismertem meg, ugyanakkor látom azt is, milyen mélységéig romlott ez a zeneipar, és viszolygok ha arra gondolok, hogy ennek én is szerves része vagyok. Mást sem akartam, csak utazni, világot látni, eladni a zenémet, és jól szórakozni. De tudom azt is, hogy szükségem van az intimitásra, amit nem kaphatok meg, miközben a fesztiválokat járom, és részeg hordák bohócaként szolgálom a szórakozásukat. Ezért új életet leheltem az Invasionenbe (amit legtöbben INVSN-ként ismernek), mert itt lehetőségem nyílt egy szűkebb réteget megszólítanom, és úgy gondolom egész jól csináljuk.
Svéd vagyok. És svédként nyitott vagyok a világra. Mi máshogy élünk fent északon, mint a népek alattunk. Nekünk minden természetes, ami máshol esetleg nem. Persze sokkal jobban is élünk, nem küzdünk annyit, mint lent délen, nem szenvedtem hiányt sem én, sem a barátaim. Ha gitár kellett, vettünk egyet, ha új Orange fej kellett, összehoztuk. Az állam is támogat, így nem a megélhetésért zenélek, hanem azért, hogy jobbá tegyem a világot. Pátoszosan hangzik? Lehet. De ettől én még komolyan hiszek benne. És minden alkalmat megragadok, hogy ezt megosszam másokkal. Hiszen így nyer értelmet ez az egész. Vannak, akik hasonlóan gondolnak a világra, és egyetértően bólogatnak a monológjaimra, vannak akik felhúzzák a szemöldöküket, és fejcsóválva ellenkeznek, de itt vannak, hatással vagyok/vagyunk rájuk, és vannak, akiknek ez semmit sem jelent, ők csak szórakozni jöttek, és ez így is van jól, hiszen nem politikusok, önjelölt megváltók, hanem zenészek vagyunk, és a zene alapvetően azt a célt szolgálja, hogy a napi rutinból kiszakadva az ember lazítson, hagyja hátra gondjait. Mégis bízom benne, hogy sikerül megszólítanom őket, hatok rájuk, nekem ez is fontos, tudjátok jól. És közben ennyi év után is élvezem. 46 évesen fittebb vagyok a színtér legtöbb frontemberénél, motiváltságom ugyanaz, mint régen, és igen, élvezem, hogy én vagyok az este Bohóca!
És akkor elér az ember Budapestre, ebbe a Kárpát-medencei kis országba. Nyugaton a dupláját kérik a koncertjeinkért, itt 10 euró sem volt a jegy, mégis alig lézengtek a teremben. Nem vádolhatnak azzal, hogy unalomig kötöm le ide a koncerteket, hiszen 3 éve jártunk itt utoljára, és akkor sokkal jobban fogadtak a helyiek. Mi történt 3 év alatt? Szerintem csak jobbak, érettebbek lettünk, kiadtunk egy fasza nagylemezt, nemrég kijött az új ep-nk, a csillagok állása nekünk kéne kedvezzen, mégsem látok tömegeket. Persze, tudom, Amerikával is megjártam, de muszáj volt megpróbálni. Szóval ha ilyen helyzetbe kerülök, eszembe jutnak az intelmeitek, de ez csak addig tart, amíg bele nem kezdünk a Deconstruct Hitsbe, vagy a Down in the Shadowsba, mert attól a pillanattól csak mi vagyunk fent a színpadon, Christina, Sara és a többiek, és az az 50, 100, 200 ember (országa válogatja) lent a tánctéren, akikre, ha ránézek, értelmet nyer mindaz, amit csinálok 30 éve.
Én is öregszem, érzem minden porcikámban. Heteket ülök a buszban, esténként odateszem magam, megadom a közönségnek, amiért fizetett. Megkapja mindenki a maga Lyxzen adagját, csak hogy öregbítsem hírnevünket, haha. De csinálom. Nem zokszó nélkül, de élvezettel, alázattal, aztán meglátjuk, mire megyünk. Szóval ne aggódjatok miattam. A fejem lágya ugyan nem nőtt be, de éretten kezelem a helyzetet, és kihozom a maximumot, ha beledöglök is.
Dennis
Ui: azért utalhattok pár koronát, mert ha így megy tovább ez a turné, szendvicsre sem marad egy fityingünk sem!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
