Minden retro metal fesztiválok legretróbbika újból nagyot gurított. Túl a komoly igyekezettel összeállított és impozáns felhozatalon, a szervezők arra is különös gondot fordítottak, hogy minden jelenlévő bebiztosítsa magának a jegyet 2019-re, sőt a második napon az egy belépős fejenkénti kvótát is feloldották, gondolván az otthon maradtakra. A teltház persze jövőre sem kétséges, de így talán tényleg kicsit kevésbé volt macerás a jegyvásárlás az eddigiekhez képest.
Az első napon a beléptetés előtti párórás sorban állást mondjuk most sem lehetett elkerülni, de aztán pontosan, terv szerint megnyitotta kapuit a „Vár a Dicső Múlthoz” (na meg a kirakodóvásár is a csarnok mögött felállított sátorban), és a megpróbáltatások véget értek.
A tavaly elhunyt jóbarát, Mirko Marten – hosszú évek óta aktívan közreműködött a rendezvényen – emlékének szentelt idei KIT-et egy fiatal csapat, az új-zélandi Stälker trió nyitotta azzal a fajta dallamszegény, de fölöttébb vehemens speed metallal, amelyből példának okáért a korai Slayer is sokat tanult. Vagy akár Chuck Schuldiner a Death kezdeti időszakában, nem véletlen a lemezre is feltett Evil Dead feldolgozás. Az amerikai Taist Of Iron és a dán Alien Force egyaránt a kora 80-as évekbeli alap heavy metalt nyomja, lévén annak a kornak a hírnöke. Csak éppen előbbi inkább a kontinentális Európából, utóbbi meg közvetlenül a brit ikonoktól (Judas Priest, Saxon) merített ihletet. Sorsuk pedig annyiban hasonlít, hogy az eredeti felállásból egy-egy tag – valami morbid egybeesés folytán az egyik gitáros – már nincs az élők sorában. Nosztalgia-buli (bár az amcsik újabb dalokat is játszottak) hatvan felé ballagó arcoktól, annak minden velejárójával együtt. Ugyanehhez a korosztályhoz tartozik a francia Blasphème, amelyet a muzsika mellett az anyanyelv használata tesz különlegessé. Igaz, a társaság mára jelentős frissítésen esett át, hiszen a dobok mögött Philippe Guadagnino bőgős fia ül, és két énekes is pódiumra áll. Utóbbi megoldást tekintve érdekes volt megfigyelni, ahogy felváltva léptek előtérbe, illetve háttérvokáloztak a srácok egymást kiegészítve.
Steve Grimmett a lábamputációja után is töretlen lelkesedéssel lépett színre a Grim Reaper élén. Többnyire botra támaszkodva, de olykor tolószékbe ülve is énekelt, és nyilván bántotta, hogy nem teheti oda magát úgy, mint azelőtt, viszont a nagyérdemű odaadó támogatása láthatóan felspannolta. A szettbe ugyanúgy belefértek az énekes szólóbandájából lett Grim Reaper dalai, mint az eredeti formáció három lemezének legjava, valamint egy DIO feldolgozás (Don’t Talk to Strangers) is. A Raven, köszönhetően a Gallagher fivérek tébolyult színpadi akciójának, ma is felettébb szórakoztató élőben. Hiába közelítenek a hatodik X-hez, maradtak ugyanolyan lököttek, amilyenek mindig is voltak. Műsoruk a fesztivál szellemiségéhez híven az első három albumuk nótáiból állt össze, és bár eleinte fura volt a modern iskolát képviselő, harmincas éveiben járó Mike Heller dobjátékával hallani ezeket, emberünk kétségkívül új lendületet hozott a csapatba. A vége felé jött egy kis jam a műfaj klasszikusaival, a Born To Be Wildnál Steve Grimmett is beszállt a mókába. A Flotsam & Jetsam aktuális felállásában tolta a teljes Doomsday for the Decievert, plusz a No Place for Disgrace-ről is hozzácsaptak ezt-azt. Talán nem szükséges ecsetelnem, mekkora húzás lett volna, ha az akkori tagságból legalább Jason Newsted felsorakozik Eric A.K. énekes és Michael Gilbert gitáros mellé erre a kivételes alkalomra, de biztosan nem elsősorban az érintett feleken múlott… A debüt egyes tételeit persze évtizedek óta, vagy eddig még soha nem szedték elő A.K.-ék, ám a számtalan helyen megfordult Ken Mary dobolásával nem tudtak tévedni. A kőkemény thrash kiképzés után a napot záró Demonnal eléggé lelassultak az események. A papi reverendába bújt Dave Hill énekes (az egyetlen őstag) vezette NWOBHM társulatnál a The Unexpected Guest anyaga volt terítéken, ami megint csak nem akármilyen csemege, így a headliner státusz abszolút indokoltnak mondható, csakhogy dinamikai szempontból számomra az előző két fellépő után itt befulladt a buli.
A második nap programját két feltörekvő, bár korántsem kezdő muzsikusokból álló alakulat indította. Az USA-beli Ironflame valójában Andrew D’Cagna egyszemélyes produkciója. A stúdióban minden hangszert maga kezel amellett, hogy a dalokat is ő írja tokkal-vonóval, társait a koncertezéshez verbuválta össze. A lassan tíz esztendeje létező, de önálló albummal csak idén kirukkoló kanadai Gatekeeper pedig Jeff Black gitáros szólóprojektjeként jött létre, idővel fejlődött tényleges zenekarrá. Előbbi menetelős-galoppozós, harcias szövegvilágú, utóbbi epikus irányultságú heavy metalt nyomat. Mindkettőnél felbukkantak ígéretes, lelkesítő témák, Jeffék ráadásul egy Tredegar feldolgozással is megleptek, befejezésül meg a KISS Detroit Rock City-jét pödörték le. Az amerikai Cerebus az egyetlen, több mint harminc éves lemezére (Too Late To Pray) építette a szettjét. Az ő tagságukat sem kímélte a könyörtelen kaszás, és volt, aki egyéb kötelezettségei miatt nem lehetett most jelen, e posztokon pótemberként fiatalabb srácok kerültek bevetésre. Sallangmentes US heavy / power metalt kaptunk, egy remek formában lévő veterán énekessel Scott Board személyében.
A Blind Illusion nagy dobása a Bay Area-beli gitáros-legenda, Doug Piercy csatasorba állítása volt – itt kezdte annak idején a későbbi Heathen pár tagja, a Primus (!) törzsgárdája vagy John Marshall (ex-Metal Church) is többek között –,Mark Biedermann ellenben rém lehangolóan mutatott a banda frontján. Lám, nem mindenki tud méltósággal korosodni. Az angol Saracen, pontosabban a két megmaradt alapembere tud, és Steve Bettney énekes ezen felül olyan hangulatteremtő készségről tett tanúbizonyságot, hogy azzal sokunk szívébe belopta magát. A hazai mezőnyből Pohl Mihályt (Lord) nevezném meg hasonlóan jó kedélyű, pozitív kisugárzású egyéniségként. Természetesen náluk is a kezdeti munkásság – a Heroes, Saints & Fools és a Change of Heart korong – állt a középpontban, s ötven percüket a hétvége egyik kellemes színfoltjaként tartom számon.
A Hittman beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, méghozzá minden tekintetben, a színpadi kiállástól az itt elővezetett két friss szerzeményig. Greg Bier basszusgitáros derekasan helytállt az öt éve elhunyt Mike Buccel utódjaként, Dirk Kennedy énekes pedig alaposan bemozogta a deszkákat, és olyan rutinosan kommunikált a közönséggel, mintha az 1994 és 2017 közötti időszakot is aktív előadóként töltötte volna. A rizikós magasakat eleinte még hozta, később „spórolósabbra” vette a figurát, de végig profin teljesített. Kár, hogy a Caught in the Crossfire refrénjébe kissé belezavarodott (a fülmonitorjával meggyűlt a baja párszor, emiatt történhetett a baki). Egy dal híján a komplett első album lement, és ha tehetném, a Will You Be There, Breakout vagy Behind the Lines nótákat habozás nélkül megmutatnám a Strypernek, hogy érezzék, mi volna a követendő irányvonal és szint… Az új eresztésből a The Ledge áll közelebb ehhez a világhoz, szóval bízom benne, hogy a megjelenés előtt álló új lemez sem fog eltérni ettől.
Az idei KIT legextrémebb fellépője egyértelműen az Exhorder volt. A New Orleans-i fickók a kultikus kiadványaik óta csupán alkalmanként mozdulnak meg. Lehet, hogy a szórványos élő szereplésen kívül nincsenek is komolyabb céljaik, mindenesetre ahogy a jellegzetesen beleszarós déli lazasággal léptek színére és mutatták fel középsőujjukat a világnak groove-okkal tűzdelt thrash metaljukkal, az roppant hatásosnak bizonyult. A Mikulás-szakállas Vinnie LaBella és a közelmúltban csatlakozott Marzi Montazeri (ex-Philip H. Anselmo & The Illegals, ex-Superjoint Ritual) hatalmas elánnal riffelt, Kyle Thomas (lásd még: Trouble) pedig fáradhatatlanul fröcsögte a provokatív szövegeket és közvetlen módon, lazán, ugyanakkor szellemesen konferált. Az Anal Lustot felvezető dumái különösen ütősre sikerültek. (A jelenlegi felállás többi tagja szintén ismert arc az underground színtéren.) Nem mellékesen: minden bizonnyal ők robbantották ki a fesztivál történetének legdurvább moshpitjét.
Akárcsak az előző nap végén, a főzenekar ismét megtörte az előtte játszó csapat lendületét, ám az 1976-ban alapított Heavy Load, amely közel harminchárom (!) év elteltével első ízben játszott, és amelynek koncertjét ennek megfelelően óriási várakozás előzte meg, speciális esetként kezelendő. Nem pusztán a svédek zenéje áll fényévnyi távolságra az Exhorderétől – Kyle-ék után amúgy is fel kell kötnie a gatyát mindenkinek! –, de eleve az életkorukat figyelembe véve sem várhatta el senki, hogy szuper-intenzíven (Full Speed at High Level, ugyebár – de régen volt már, pont negyven esztendeje!..) pörögjön a show. Jómagam úgy álltam a kérdéshez, hogy azzal is beérem, ha kínos mozzanatok nélkül, profin zavarják le a maguk bő másfél óráját a Wahlquist testvérek és a többiek, s akkor azt sem teszem szóvá, ha netán nem a legfeszesebb az összjáték, ha megkoptak már azok a hangszálak, vagy ha a gitár-és dobszóló náluk végképp nem több szimpla időhúzásnál. No, de a zenélés is olyan, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni. Legfeljebb annyi változik, hogy hatvan körül már nem versenyszerűen pattan bringára az ember, hanem kedvtelésből. Szóval így érdemes értékelni a nagyfaterok buliját. Világhódító tervek nélkül összeálltak felidézni a múltat, vélhetően utoljára – ezen kívül még két alkalomra szól a mostani reunion –, a maguk és a publikum örömére. Innen nézve rendben is volt az egész. Ha mégis kötözködni akarnék, megemlíthetném a gyérülő, ősz hajú vendéget (az egykori társ, Eddy Malm, ha jól értettem), aki gitárosként és énekesként működött közre egy-két dalban, de valójában semmit nem tett hozzá ezekhez, amit az alaptagság ne tudott volna.
Újabb hangulatos időutazás volt a huszonegyedik Keep It True, és a jelek szerint messze még a vége az ide meghívható zenekarok listájának.
