A hagyományőrző németországi fesztivál negyedszerre tartott, Rising elnevezésű különkiadásához hasonlóan az old school metal szintén felemelkedőben van. A jövő tavaszi anyarendezvény máris teltházas, és a mostani eseményre is elfogyott a jegyek kilencven százaléka elővételben. Gyanítom, a helyszínen a maradék is gazdára lelt. A végeredmény közel 2400, a világ minden tájáról összeverődött rajongó lett, ami a szervezők szerint Rising-rekord.
Mindeközben, ha fokozatos őrségváltásról nem is beszélhetünk még, nem lehet nem észrevenni, hogy a KIT életében is egyre fontosabb szerep jut a műfaj kultikus zenekarain felnőtt, fiatalabb korosztályokat képviselő formációknak, amelyeknek idővel bizony át kell venniük a stafétát az 1980-as évek hőseitől. A csütörtöki bemelegítő este főszereplői már az ezredforduló után alakult bandák voltak. Ezt ugyan kihagytuk, viszont a két teljes nap programjában is akadtak olyan ifjú trónkövetelők, akik kiemelt pozícióban játszottak. Hogy mennyire nem szentségtörés ez, jól szemléltették azok a láthatóan régi koncertjáró arcok, akiknek farmermellényén már a jelenkori csapatok felvarrói is ott díszelegtek.
Számunkra pénteken késő délután indult a buli a lengyel – idén olasz gitárossal bővült – Crystal Viperrel, ha már az újabb versenyzőknél tartunk. Marta Gabriel egy ideje basszusozik az ének mellett, ám ez nem gátolta abban, hogy frontasszonyként elvigye a hátán az előadást. De hát régebben a hathúrost kezelte. Ami engem illet, én lemezen az igazán emlékezetes dallamokat hiányolom tőle gyakran, és most is leginkább a friss Fever of the Gods, illetve a korai Night of the Sin tűnt kiemelkedőnek a nyolcszámos szettből. Előbbi a maga szimfo-metalos (hogy azt ne mondjam, Nightwisht idéző) refrénjével eleve meglepően hatott, főleg nyitódalként, de még az eleinte kissé széteső hangzás ellenére is működött. A Demon a Magnumból ismert Rick Benton billentyűssel megerősítve zseniális “best of 80s” műsort kanyarított – oké, legutóbb is parádés volt, csak pont abban a zenei közegben érvényesült kevésbé –, amelybe az idei Invincible album egy tétele ugyancsak belefért, és a Face the Master sem lógott ki a NWOBHM alapnóták közül. Ugyanakkor a hátborzongató The Plague és az epikus Remembrance Day (A Song for Peace) felvillantotta a brit veteránok progos oldalát is. A 77 (!) éves Dave Hill énekes korát meghazudtoló formát mutatott. Sosem volt hangszálakrobata, bár itt nincs is szükség erre. Témáit a legcsekélyebb megerőltetés nélkül hozta, emellett kimért, de jókedélyű gentlemanként kommunikált a közönséggel.
“Dagadt vagyok és öreg, és akkor mi a fasz?!” – hirdethetné mottóként Ron “Nasty Ronnie” Galletti, ha ismerné a Kartelt, és mindez valóban mit sem számít, ha ennyire szórakoztató egyéniségről van szó. Nos, igen, a Nasty Savage alapjában véve az ő egyszemélyes show-ja. Ezzel együtt kitűnő zenészek dolgoznak mögötte, akik egy új instrumentális darab (The Sixth Finger) erejéig önállóan is kaptak teret-lehetőséget. Különösen a hónaljbőgőzésben verhetetlen Kyle Sokol és James Coker dobos játéka tetszett. Viszont a beszámolókban és visszaemlékezésekben garantáltan több szó esik majd Ronnie szado-mazo maszkos bevonulásáról, a Witches Sabbath alatti gyertyagyújtásos rituáléjáról vagy az önsebzésig folytatott TV-zúzásáról. A buli az immár negyvenéves Wage of Mayhemet volt hivatott ünnepelni, ami egyszersmind a későbbi munkákra is kiterjedt, mivel az anyag dalai azokon is szerepelnek elszórva. A már említett Witches Sabbath történetesen az idei Jeopardy Roomon – fizikai megjelenését a fesztiválra időzítette a kiadó – hallható ismét, amelyről a címadó szintén elhangzott. Jövőre egy önálló turnénak is remek apropója lehetne a lemez!..
Ide vonatkozó tragikus hír, hogy két nappal a fesztivál után elhunyt Curtis Beeson, a Nasty Savage egykori oszlopos tagja, aki 2004-ig bezárólag a banda valamennyi kiadványán dobolt, és aki mindössze hatvanegy évesen adta fel a rák elleni küzdelmet. Ismét egy igaz metal arccal kevesebben maradtunk. Nyugodj békében, Curt!
A Pentagram elvileg a búcsúturnéja közben ejtette útba Würzburgot, legalábbis a Rising így hirdette. Ez egyfelől érthető volna, tekintve, hogy a zenekar arca, Bobby Liebling énekes-botrányhős-túlélőművész maga mögött hagyta már a hetedik X-et, másfelől fura annak fényében, hogy a készülő következő album öt nótája is ebben a körben debütált. Ráadásul a 2024-es felállás a két Mos Generator muzsikussal és Henry Vasquez ütőssel irgalmatlanul erős. A középpontban persze a stílusosan ízléstelen gúnyában nyomuló Bobby bátyó állt, pontosabban lejtette sajátos színpadi táncát, miközben védjegyszerű szemgúvasztását, nyelvöltögetését is bemutatta. A Cirith Ungol szintén 1971-ben (!!) alakult, ám Lieblingék néhány rövidebb kihagyásával ellentétben ők a 90-es évek elején huzamosabb időre álltak le. Most mindenesetre Európától búcsúzott a Kaliforniából indult kultikus alakulat. Az elköszönést némileg beárnyékolta Greg Lindstrom távolmaradása, noha Armand Anthony (Night Demon) kompetens és hiteles módon pótolta őt. S ha ez nem volna elég, a gitár a Frost and Fire közben elnémult. A számösszeállítás viszont abszolút rajongóbarát volt, jó arányérzékkel válogattak az 1981 és 1991 közötti alapművekről, illetve az újjáalakulás utáni szerzeményekből, nem megfeledkezve a ráadásra tartogatott Arthur Brown-féle Fire-ről sem.
Szombaton a Praying Mantis full retro műsorával indítottunk. John “JayCee” Cuijpers valamiért csak a másodikként elővezetett Lovers to the Grave alatt érkezett, amúgy a Troy fivérek is kiváló énekesek. Igazolták ezt a nyitó Panic in the Streets alatt önállóan, na meg a koncert hátralévő részében a vokálmunkájukkal. Akárcsak az előző este a Demon, a sokat látott angol úriemberek (na meg a jó pár korosztállyal fiatalabb holland társaik) szívből, feldobott hangulatban játszottak. Nekem a hétvége egyik tetőpontját jelentette a fellépésük. A nosztalgiajárat a Stress és Metal Lady színre lépésével magasabb fokozatba váltott. Valami egészen szürreális volt Lőrincz Tiborék 80-as évekbeli metal himnuszait és Bíró Ica első lemezének három darabját a megszokott hazai környezetből kiszakadva hallani, jóllehet kimondottan szép számban voltak jelen magyar hívek. Kiderült azonban, hogy tőlünk nyugatabbra is van respektje a Stressnek és Icának. Az intro alatti horror-jelenet klasszul sült el, a színpadképet is teljesen rendben találtam, a megszólalás azonban gyengélkedett, a szövegérthetőség igencsak megsínylette a hangosítás hiányosságait. A társulat pedig rágyúrhatott volna jobban a népes táborral való kapcsolattartásra, de azért így is sikeres bulit abszolvált – minden bizonnyal karriejük egyik csúcspontjáról beszélhetünk sok évre visszamenőleg.
Kentucky büszkesége, a Savage Master a KIT-en annak idején már bizonyított. Az akkori két lemezüket és egy EP-jüket azóta megduplázták, és itt már lényegesen nagyobb előadói rutinnal felvértezve vették birtokukba a pódiumot. A hangszeresek hóhérmaszkja és Stacey domina-szerkója maradt, de az összhatás meggyőzőbb lett. Sallangmentes, kora 1980-as évekbeli brit stílusú heavy metal; aki szeretne egy mai brigádot felfedezni magának ezen a vonalon, kezdheti akár az ő legutóbbi, 2022-es dolgozatukkal, az itt három dal erejéig bemutatott Those Who Hunt at Night albummal. A Herman Frank (ex-Accept, Iron Allies) vezette Victory a német másodvonal megtestesítője. Négy évtizede aktívak, gyakorlatilag szünet nélkül, még ha változó felállásban is, úgyhogy volt miből szemezgetniük. Az 1990 utáni időkből csupán két vadiúj nóta került be a műsorba, persze erre számítani lehetett. Ami nekem a lényeg: brutális hangerőn, viszont telt, arányos hangzással nyomta az ötös a nyers heavy rockot. Germán módra kicsit sarkosan, de roppant lendületesen.
Innentől kezdve, akárcsak az előző nap végén, Amerika szállta meg Würzburgot. A Leather zenekarnév a Chastain énekesnőt, Leather Leone-t és az ő Brazíliából hozott hangszeres szekcióját takarja. A maximumra állított retrózás jegyében 80-as évekbeli Chastain programot kaptunk, a két esztendővel ezelőtti We Are the Chosen szólóanyag címadójával megtoldva. A hölgynek elképesztően sikerült megőriznie a hangjában rejlő erőt és energikus színpadi egyéniségét, a hétvégi női versenyszámot nálam egyértelműen ő nyerte. A Y&T ezzel az exkluzív németországi show-val ünnepelte félévszázados fennállását. Az ő esetükben a “pályaösszegzés” kifejezést csak feltételesen használnám, a leginkább MTV kompatibilis korszakukat ugyanis következetesen mellőzték Dave Menikettiék, már ha a Don’t Be Afraid of the Darkot nem soroljuk ide. Az azt megelőző érát ellenben alaposan megidézték. Mi több, az 1995-ös, határok nélkül hard rockos Musically Incorrectről és a 2010-es, némileg alapjáratosan múltidéző Facemelterről – eddigi, sőt alighanem valóban utolsó stúdiómunkájuk – is bedobtak egy-egy gyöngyszemet. Ha lehet a rockot egyszerre tökösen és laza eleganciával tolni, akkor a Y&T és Dave (még 70 fölött is, bizony!) képes erre.
A 80-as évekbeli fénykora után sokadszorra nekifutó Crimson Glory ehhez képest kevésbé kápráztatott el. A mai felállásban három őstagot (Ben Jackson gitáros, Jeff Lords basszer és Dana Burnell dobos) találunk, session zenészként pedig a Savatage-“családfát” hűen szolgáló John Zahner billentyűs működött közre. Ebből papíron akár fergeteges nosztalgia-parti kerekedhetett volna, már csak az új dalnok, Travis Wills énekesi kvalitásai miatt is. Ha ehhez hozzávesszük a számlistát, benne egy nóta híján a teljes Transcendence-szel (!!!), az is a fentieket támasztja alá – elvileg. Nos, az első pár szám alatt a bénázó hangosítás egy jó töményet beleköpött a floridaiak levesébe, csupán a Lady of Winter - Where Dragons Rule kettős alatt tisztult ki a sound. S akinél működött az a bizonyos beépített lejátszó – ahogy mondani szokás, fejben dől el minden –, az is hamar szembesülhetett a szomorú ténnyel, hogy Travisnek nincs meg a szükséges előadói rutinja. Frontemberként egyszerűen súlytalannak bizonyult a fickó. Talán nem ártott volna legalább egy bemelegítő bulit tartani hazai környezetben, mielőtt bedobják szerencsétlent a mélyvízbe. Pláne mivel koncertlemezt is terveznek!.. Ennek tudatában annyit még mindig megtehetett az ember, hogy becsukja a szemét, és az elveszetten viselkedő, bátortalanul konferáló Wills helyén elképzeli a néhai Midnightot, ám mire kialakíthatta a maga kis Crimson Glory-komfortzónáját, jött a következő bőnyálas turha, mármint technikailag. A sztrájkba lépett gitárcucc buherálása miatti kényszerszünetnek a friss Triskadeia esett áldozatául. Vígaszdíj gyanánt a csapat előrántott egy másik új szerzeményt, a Chasing the Hydrát, s a ráadásban eljátszott Lonely-val engem is kiengesztelt.
Jöjjön néhány záró gondolat is az esemény margójára. Példaértékűnek tartom azt az összefogást, amelynek eredményeképp a bezárástól néhány éve fenyegetett Posthalle 2026 elejéig még biztosan üzemelhet rendezvényhelyszínként. Ennek fényében jövőre a Keep It True Risingnak az utolsó felvonása jön. Merthogy időközben erről is megszületett a döntés, a lojális tábor, úgymond, kikövetelte.
A Stress és Metal Lady viszontagságos hazautazását pedig senkinek nem kívánom, Passau közelében lerobbant a buszuk. Viszont Vörös Gábornak hála – az “egy falka, egy vér” összetartás, ugyebár… – ők is rendben visszaérkeztek Magyarországra. Minden jó, ha jó a vége…
