Mostanában talán még kevesebb okunk van boldognak vagy büszkének lenni, mint általában, és az ilyen időkben különösen nagy értéke van annak, ami, ha csak átmenetileg is, de fényt hoz a sötét mindennapokba. És ahogy az lenni szokott, a segítség most is váratlan helyről érkezik: a Sear Bliss új anyaga lazán, magától értetődően világszínvonalú produkció. Egy ideje már online hallgatható a Letters From The Edge, alább pedig minden egyéb, amit tudni érdemes.
Hadd legyek annyira szubjektív, hogy az albumkritikát egy több, mint húsz éves emlékkel kezdjem. A Sear Bliss nevével először úgy ’93 körül találkoztam, az akkori fanzinet készítő, demokat cserélgető hálózat tagjaként. Akkoriban tucatjával hallgattuk az ilyen-olyan külföldi zenekarok anyagait, és arról álmodtunk, hogy egyszer a mi undergroundunk is olyan lesz, mint a norvég vagy a finn, de én már a lengyellel is kiegyeztem volna. A távoli Szegedről Szombathely végtelen menőnek tűnt, ott volt az Extreme Deformity, indult a Sear Bliss – nem mellesleg ez is része a szegedi Ahriman eredettörténetének, viszont ezzel már messzire kanyarodnánk az eredeti céltól. Legyen elég annyi, hogy én akkor inkább a hardcore szcénában találtam meg azt, amit kerestem, így a Sear Blisst nem is követtem úgy 25 évig.
Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor 2017 tavaszán a Mayhem előtt megláttam őket. Nem csak léteznek, de jók, mi több, ők nyitnak a legendának? Valószínűleg egyedül voltam a teremben, akinek ez új volt, de éppen ez a szép abban, ha kimaradnak amúgy evidens dolgok az életből. Amikor néhány hete megkaptam a lehetőséget a Letters From The Edge meghallgatására, akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen azóta is ez az egyetlen emlékem a Sear Blissről, de legalább mindenféle prekoncepciótól mentesen tudom leírni azt, amit gondolok.
Az új anyag a holland Hammerheart kiadónál jelenik meg, abból pedig baj nem lehet, ha valaki egy Bathory lemezt használt névadásra. A promo végtelen profi, még azt a kis malőrt is ügyesen lereagálta a zenekar, hogy a kiadó idejekorán közzétette az albumstreamet. Ami amúgy 2018-ban egyáltalán nem baj, előbb-utóbb úgyis minden kiszivárog (kivéve az új Sleep albumot, na, az tényleg titokban jött), akkor inkább legyen esemény a megjelenés. Mert a Letters… megérdemli, hogy így kezeljük: egy minden tekintetben világszínvonalú, profi anyagot dobtak össze a srácok, akire méltán lehet büszke mindenki, akinek köze van hozzá.
A durván 50 perces anyag lényegében 8 dal, tehát a stílus hagyományai itt is élnek, nem nagyon állnak meg a dalok öt perc alatt. De nincs is miért sietni, mert akkor nem férne bele a például a nyitó Forbidden Doorsba, hogy egyszerre emeljen kalapot a klasszikus Immortal / Darkthrone albumoknak és kacsintson a Dimmu Borgir újabb dolgai felé. Talán ez írja le legjobban a Letters From The Edget – az aranykor találkozik a modernitással, és hoz létre valamilyen újat. A keverés inkább a szimfonikus irányt erősíti, de ennek hála, a védjegynek számító fúvósok szépen simulnak a hangzásba. Személy szerint kicsivel több harciasságot szívesen hallottam volna, viszont a középtempó hálás közeg. A Haven egy tökéletes extrém metal sláger, a szó jó értelmében, úgy, hogy igazából semmilyen nagy megfejtést nem tartalmaz – azon a nem elhanyagolható dolgon kívül, hogy első hallás után is megragad. A The Main Divide magától értetődően hozza össze a blastbeateket az atmoszférikus gitározgatással és a nagyívű dallamokkal, és erre bizony csak az igazán nagyok képesek. A záró Shroud pedig nem véletlenül került fel a Roadburn heti lejátszási listájára, tökéletes zárása egy kiváló albumnak.
A Moonspell / Rotting Christ valóban jó összehasonlítási alap, ahogy a sajtóanyag is megemlíti, de mindenképpen érdemes hozzátenni, hogy a Letters… több megjegyezhető dalt és dallamot tartalmaz, mint az emlegetett zenekarok utóbbi albumai összesen. A Sear Bliss magasra emelte a lécet a hazai underground előtt, és bízom benne, hogy a minőség és kreativitás szempontjából a Letters From The Edge lesz az albumkészítés zsinórmértéke a közeljövőben. Még sok ilyet!
