A fesztivál utolsó napján a kék színpadra mindössze három(!) zenekart jelzett a programfüzet, ilyen sem volt még, ráadásul elég késői kezdéssel és a piros színpad műsora is eléggé karcsúnak ígérkezett. Szerencsére 15.00 után a piros színpadhoz keveredtem ahol éppen Michael David Rosenberg vagyis Passenger kezdte a műsorát. A szimpatikus brit fiatalember egy szál akusztikus gitárral állt ki a színpadra folk rockjával és lefegyverző közvetlenségével azonnal megnyerte a közönséget. Már az elején leszögezte, hogy "Csak egy híres dalom van; nevettek, de ez igaz!" Érzelmes, kissé melankolikus számaival és előadásmódjával egészen más hangulatot teremtett mint a többi fellépő.

A dalok között a hozzájuk kapcsolódó anekdotákat és történeteket mesélt. Ez nem időhúzás vagy jópofáskodás volt, hanem nagyon is hozzátartozott a fellépéséhez, mert zenéje mélyreható és akik inspirálták a történeteket valóban élő emberek, és a hangsúly mindig a történeten volt. Látszott rajta, hogy nagyon jól érzi magát és nagyon szereti amit csinál. A legjobb dalok a Riding to New York, a The Sound of Silence (Simon & Garfunkel) és a közönségénekeltetős-humoros I Hate voltak. A taps hosszú ideig tartott miután elhagyta a színpadot. Bármikor megnézném újra!

Passenger után egyre több fiatal nő igyekezett a színpad felé, hogy minél közelebbről lássák a Billy Talent koncertjét. Több ezer ugráló és bulizó ember, sok verejték a színpadon és több mint egy óra tiszta energia ez a Billy Talent élőben. A szenvedély és a szórakozás a kulcsszavak a koncertjükön, és ez tette őket Kanada egyik legnagyobb zenekarává. A legélvezetesebb dolog a koncertjükben az volt, hogy mennyi energiát szán a zenekar arra, hogy bevonják a közönséget, éneklésre ugrálásra és bulizásra biztatja őket Ben Kowalewicz énekes, ami abban csúcsosodott ki, hogy a színpadra hívott egy Christina nevű lányt ,aki Devil On My Shoulder-t énekelhette-nem is rosszul! Az élelmes Christina egy "Billy please let me sing" feliratú molinóval érkezett a koncertre amit Billy kiszúrt és a színpadra is hívta a bátor rajongót. Nem csak az énekes jófejsége, hanem a nagyszerű közönség miatt is emlékezetes marad a koncertjük.

A The Raven Age már többször járt nálunk is, az Anthrax előtt láttam őket és nem voltak túl meggyőzőek, nem baj talán majd most! De akárhogyan töröm a fejem nem nagyon emlékszek semmire a koncertből, sem egy dal, sem egy kiemelkedő emlékezetes pillanat. Az amúgy szimpatikus brit fiatalok nagyon lelkesen zenéltek, a színpadi munkájukkal nem volt gond, de az összkép így sem túl jó. George Harris (Steve Harris fia) zenekarában és zenéjükben egyszerűen nincs meg az a karakter, ami kiemelné őket a sok hasonló melodikus modern metal zenét játszó zenekarok sorából. Hiányzik "az a bizonyos valami". Talán néhány év múlva beérik a zenekar - ha kihúzzák addig és nem tűnnek el -, mert hiába a hátszél az nem segít ezen a színtelen-szagtalan zenén.

Csak elérkezett az idő, sokat kellett várni de végre itt van az Iron Maiden! Már sokszor láttam a zenekart és ebben benne van annak a lehetősége, hogy már nem tudnak újat mutatni, én pedig húzok egy strigulát a noteszembe, hogy idén is láttam őket, bár elégedetten távozok a koncertjükről, nem igazán gazdagodtam új vagy lehengerlő élménnyel. De persze legközelebb is ott leszek a Maiden bulin, mert akárhányszor megnézném őket.

Amit viszont a Nova Rockon láttam attól leesett az állam,ennyit arról,hogy nem tudják meglepni a közönséget. A The Legacy Of The Beast turnén előkerült több régen nem játszott szám is a klasszikusok mellett és azt még elégedetlenkedőknek is el kell ismerniük, hogy a Maiden tökéletes programot adott elő. A best of műsort az Aces High-jal nyitották és ami ezután következett az maga volt a Maiden esszenciája a folyamatos színházzal, díszletekkel, jelmezekkel és hatásos fényekkel. A részletes és jól kidolgozott színpadkép tényleg azt az érzést keltette mintha színházban lennék, amit csak erősített Dickinson folyamatos átöltözése.

Látvány terén minden eddiginél jobban kitettek magukért! De nem szorult háttérbe a zene a látvány javára, onnantól kezdve, hogy Dickinson színpadra robbant ezek a hatvanas bácsik szinte megszakítás nélkül nyomták végig a bulit! Steve Harris együtt énekelte a szövegeket Dickinsonnal, aki remek formában volt, még ha a magasak már nem is mennek úgy mint régen, de Murray és Gers is vigyorogva rohangáltak a színpadon. Annak nincs értelme, hogy a számokat egyenként felsorolva elemezzem a koncertet, mind tökéletes volt hibátlan megszólalással. A Sign Of The Cross és a Clansman a Blaze Bayley-korszakból, a Flight Of Icarus, amely alatt a címszereplő emeletes szobra emelkedett fel a háttérben. Jó volt hallani a legendás számokat, imádtam a grandiózus látványelemeket és azt hiszem az összes Maiden koncert közül amit láttam ez volt a legjobb.