Nem olyan rég derült ki, hogy Max és Igorr Cavalera ismét közösen idézi fel a Sepultura örökségét. Még nem tudjuk pontosan, hogy a jövőre harminc éves Beneath The Remains és a huszonnyolc éves Arise lemezt bemutató turné elér-e hozzánk egyáltalán, de az tuti, hogy megnézzük. Addig pedig egyértelmű volt, hogy ezen a júliusi vasárnapon meglátogatjuk a Dürer Kertet, ahol Max most a Soulfly-jal mozgatta a meg a nyakakat.
A Dürer Kert kerthelyiségében eddig egyszer voltam egy Watch My Dying koncerten, ami örökre az emlékezetembe vésődött. A hely, mivel viszonylag zárt, így marha jól megfogja a hangot, de mégsem rohadsz meg a negyven fokban. Nem is értem, hogy a nyáron miért nincs kint több buli. Jó, oké… csendrendelet, meg akik csak iszogatni akarnak azokat nem lehet eltiltani a helytől, tök jogos, de akkor is imádom a kerthelységet.
Az estét a Soulfly magyarországi helytartója a Cadaveres nyitotta. Számomra roppant szimpatikus ez a zenekar még így sok-sok év után is. Anno 2006 körül fedeztem fel magamnak a bandát, és azóta folyamatosan elő-elő kerülnek a lejátszómban. Amit anno elkezdtek Maxék azt Körmiék hazai viszonylatban tökéletesen honosították, a saját arcukra formálták. Mindezt úgy, hogy az egész ne legyen Roots kópia. Számomra az örök kedvenc még mindig a Soul Of A New Breed lemez és erre már elég kicsi az esély, hogy megváltozzon, de az utána lévő lemezeken is mindig találok valamit, amire azt mondom, hogy ebben benne van az a húzás, mint a 2006-os „debüt” albumban. Nem is tudom hány éve Zoli a zenekar frontembere, de még mindig azt mondom, hogy nagyon jó vásárt csinált vele a Cadaveres. Körmit még mindig szeretem nézni, ahogy bele tudja élni magát a dalokba. Jobb előzenekart nem is lehetett volna a brazilok elé berakni. Azonban mégsem ez volt a zenekar legjobb koncertje. Az elején borzasztó rosszul szóltak, az énekből és a gitárokból jó formán semmit sem hallottunk. Aztán az idő múlásával persze javult a helyzet, de halk volt. Az az igazi megdörrenés elmaradt, de talán majd máskor.
Két dolog tartott lázban mostanában. Az egyik, hogy vajon a Brazília megnyeri-e a VB-t (ezt már tudjuk, hogy nem fog összejönni) a másik pedig az, hogy Max milyen formában lesz. Pár évvel ezelőtt mikor a tesójával jöttek megturnéztatni a jubileumi Roots albumot, akkor rengeteg rajongó csalódottan ment haza a Barba Negrából. Oké, tudjuk jól, hogy Max sokat letett korábban az asztalra, ezt senki sem vitatja. De azt is be kell ismerni, hogy ha elindulsz egy olyan koncertre ahol Cavalera bácsié a főszerep, akkor nem rakhatod olyan magasra a mércét, mint egy stúdió albumnál, amin játszik. De ezzel nincs is baj, mert tudod, hogy mire számíts, és ettől függetlenül egy-egy koncert eszméletlen szinten magával tud ragadni.
Pontosan szombaton volt napra pontosan három éve az a Soulfly koncert az A38 Hajón, ami életem egyik legjobb koncertje volt. Azon az este az öreg valami olyat bírt teremteni annak a pár száz embernek a Hajó gyomrában, ami törölt a fejünkből arra a kis időre minden problémát. És ez a lényeg, ezt vártam a Düreres koncerttől is, hogy kiszakítson a megszokott hétköznapokból, még akkor is, ha vasárnap van.
Nem sokkal fél kilenc után kezdetét vette a törzsi tánc, amit még sokáig emlegetni fogunk. A koncert rohadt jól szólt, eszméletlen energia volt a cuccban. Ha minden koncert így pörögne itt, akkor nem is akarnék máshova menni bulizni, csak ide. Ezzel már el is lőttem az első kérdéses pontot. Igen, a zenekar eszméletlen jól szólt. És ez nagyban köszönhető annak, hogy mindenki a helyén volt ma. Mike Leon egy rendkívül jó basszusgitáros, aki iszonyatos mekkora színt hozott a zenekarba. Már alapból, hogy nem pengetővel játszik, hanem ujjal azzal is egy egyedi ízt tud adni a Soulfly daloknak, de ezt még megfejeli azzal, hogy gyakran slappel a gitáron. Ettől az egésznek egy olyan extra íze lesz, ami nem hasonlítható semmihez.
Zyon Cavalera még most is bődületes erővel tudja ütni a dobokat, és atom pontos. Az estét a zenekar a Frontlines című szerzeménnyel nyitotta, ami egy rendkívül jó választás volt arra, hogy az embereket felhergelje. A Prophecy és a Fire folytatásokról nem is beszélve. Azonban meg kell említeni, hogy az erős kezdés után becsúszott egy igen gyengére sikeredett Rise Of The Fallen, ez az egyik kedvenc dalom a Soulfly munkásságából, hallottam már többször is élőben, de ilyen rosszul előadva még soha. Sokkal lassabban játszották a dalt, mint ahogy azt szokták, és itt Max-nek sem ártott már egy kis pihenés. Erre tökéletes volt az új dal, a The Summoning előadása, amire a közönség úgy tombolt, mintha egy örök klasszikus lenne. Nagyon várjuk azt a szeptemberi albumot, ha ilyen dalokkal lesz tele. Marc Rizzo megmutatta, hogy klasszikus gitáron is hatalmasat tud alkotni, és nem hiába ő az egyik legjobb metal gitáros a jelenlegi színtéren. Ettől eltekintve a másik gitárszólót abszolút feleslegesnek és erőltettetnek tartottam. Persze, szép, hogy eltolta a Raining Bloodot és előkerült a PanterAtól az I'm Broken, de ehelyett jobb lett volna, valami ritkán elhangzó dalt hallani. Mindegy addig Max bácsi tudott egy kicsit pihenni, hogy a maradék időben megmozgassa a nyakunkat.
A zenekar összesen másfél órát játszott durván, ami azért nem egy rossz teljesítmény. Ha már foci, akkor egy pillanatra, azaz egy refrénnyire elő került az Umbabarauma is, amit én igazából teljes egészében meghallgattam volna, de így sem volt gond vele. A ráadásra Max egy Tormentor-os pólóban jött vissza, ami adott némi okot a gyanakvásra, pláne úgy, hogy Csihar Attila végig a színpad körül császkált. A jóslatunk be is igazolódott, amikor a Troops Of Doom című, kalsszikus Sepultura dalt együtt adták elő. Csihar szavára hallgatva, szerintem megmutattuk, hogy milyen is a magyar metal rajongó. A koncert végét a Back To The Primitive és az Eye For An Eye, amitől az emberek megőrültek teljesen. Nálam a koncert csúcspontja azonban mégis a Nailbombtól a Wasting Away című dal volt. Még mindig a Nailbomb a legjobb zenekar, amiben Max valaha részt vett, és akkor beszélgessünk Max-ről is.
Említettem azt a bizonyos hajós koncertet. Az egy ritka jó buli volt, tényleg, de Max hangja ott sem volt a toppon. Sokakban élt a Barba Negrás utolsó élmény, ami nem egy pozitív emlék. Max láthatóan lefogyott és láthatóan jobb fizikumban van, mint 2015-ben. Ez pedig hatással van a játékára is. Nem, még mindig nem tudja azt hozni, mint lemezen és minden negyedik számnál kb. kell pihennie egy kicsit, de akkor is igyekszik! Ami az elmúlt évekre annyira nem volt jellemző. Többet gitározott most, mint amennyit egész életemben láttam, pedig nem ez volt az első Soulfly koncertem. Mindezek mellett pedig úgy, hogy nem erőltette meg a hangját eléggé királyul bírta az estét. Voltak gyenge pillanatai, amikor egyszerűen nem tudott se ordítani, se kiabálni. De azt mondom, hogy az estek nyolcvan százalékában a helyén volt a dolog. Messze nem annyira, mint tíz évvel ezelőtt, de sokkal élvezhetőbbek voltak így a dalok. Ha ezt így tolja majd Igorral is, akkor azért eléggé kíváncsiak leszünk arra a bizonyos turnéra.
Összességében ez egy rendkívül erős Soulfly-koncert volt, egy remek hangulatú este. Több ilyen kellene és helyreállna a világban minden. De komolyan. Béke, Szeretet, Metal
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
